A Fidesz másképp szokott győzni, mint a többiek
Látjátok barátaim, már megint győztem. Csak még föl kell állnom a földről, hogy leporoljam a ruhámat. Egy győztes mégse nézhet ki akárhogy. Meg a kalapom is leesett a fejemről, biztosan én vertem le, ki más.
Az ne tévesszen meg benneteket, hogy teli vagyok kék-zöld foltokkal. Ez azért van, mert a vöröset utálom. És igen, vegyétek tudomásul, hogy gyerekkoromban irigyeltem azokat az embereket, akiknek monokli volt a szemük alatt. Én így szoktam győzni. Ne bámuljatok, van ilyen, Jó, felmosták velünk a padlót, de csak azért, mert mi ezt akartuk. Mi szeretjük érezni a frissen felmosott parketta illatát. Semmihez sem hasonlítható, nekem elhihetitek.
Hogy a mellettünk lévő előttünk csapott be a célba? Meg az összes többiek?
Ez csak azért van, mert mi nem úgy szoktunk győzni, mint mások. Abban nincs semmi kihívás, ha valaki gyorsabban fut, úszik a többieknél. Messzebbre dobja a golyót, a gerelyt, több gólt rúg az ellenfélnél. Nem nagy kunszt ez, mindenki meg tudja csinálni, nem kell hozzá más, mint tehetség, tudás és teljesítmény.
Mi másként közelítjük a problémát. Nem az a fontos, hogy mi mit gondolunk a győzelemről, hanem az, hogy a híveink elhiszik-e, hogy mi mindig győzünk. És ebben tényleg verhetetlenek vagyunk. Mi bármit el tudunk hitetni az emberekkel. Munka van ebben, nem magától jött. Le kellett butítani őket, hogy mindent elhiggyenek nekünk. Azt is, hogy a fekete fehér, a kicsi nagy, a kevés sok.
A kapituláció győzelem, és nem azért lengetjük a fehér zászlót, mert megadtuk magunkat, hanem mert épp ez akadt a kezünkbe.
Holnap megint győzünk, és ha akarjátok, holnapután is. Annyiszor győzünk, ahányszor csak akarjátok. És ti annyiszor akarjátok, ahányszor mi akarjuk.
Utána mindig felállunk a földről, leporoljuk a ruhánkat, megkeressük a kalapunkat, és ha úgy tartjuk jónak, ujjunkkal V betűt formázunk.
