A miniszterelnök eltévedt a körforgalomban
Pöffeszkedés, nagyképűség, a bennfentesség tudata – nagyjából ezek a szavak jutottak eszembe azokról a képsorokból, amelyeket a tudósítók készítettek a kötcsei „Polgári piknikről”. A piknik, amely ugye már a 19. a sorban, valójában nem más, mint hódolat Orbán Viktornak; a kiválasztottak főhajtása az Elnök előtt. És persze a külvilág megvetése, a Ti és a Mi tudatának erősítése, a mifajtánk és tifajtátok érzésének mélyítése. Azok, akik ott lehetnek a Vezér igehirdetésén minden mozdulatukkal, szavukkal – ha egyáltalán hajlandóak megszólalni – jelzik számunkra: ők többek, mások, mint mi vagyunk, ők ott lehetnek, ők beavatottak, szemben velünk, akiknek legfeljebb a Pozsonyi piknik nyitottsága és szegénysége jut.
Ott, Kötcsén szinte mindenki elveszíti emberarcát, és ehhez semmiféle valódi teljesítmény nem szükséges, csupán az a kegy, amelyet Orbán gyakorol feléjük, amikor jóváhagyja a meghívottak listáját. (Jó lenne tudni, kik azok, akiket kihúz, kik azok, akik reménykedtek, hogy ott lehetnek, de nem kaptak meghívót, kik azok, akik valaha ott voltak, de időközben kegyvesztettek lettek, kik az új kiválasztottak, kik azok, akik a feleségeiket is vihetik, mi a belső hierarchia, kik azok, akik az Elnök közelében lehetnek, sőt meg is szólítja őket és kik azok, akik szólnának, de még nem mernek.)
Sajátos világ ez, üzen a kerítésen kívül rekedteknek, Orbán-hívőknek és Orbán-ellenesnek egyaránt. Mutatja ugyanakkor egy rendszer folyamatos torzulásait, a személyiségek elkorcsosulását, hogy úgy mondjam: philiipizálódását. (Rákay Philipre utalok, aki hajdan talán ismerte a szakmáját, netán volt is benne némi alázat iránta, mára azonban egy gőgös senkivé növekedett…) Kötcse zártkörű. A való világ kívül marad a szó valódi és jelképes értelmében is. Ma már sorfal választja el az érkező miniszterelnököt a bámészkodóktól, az éles mikrofonnal próbálkozó újságírótól; a közelébe sem lehet menni, de ő sem fordítja a fejét a kíváncsiak felé.
A kamera, amely most még be lehet kapcsolva – várom, mikor fogják kitiltani egykilóméteres körzetben -, mutatja, mutathatja őt, ahogy kissé slamposan befut, és ahogy körbeveszik ihletett tekintetek. Ő fog beszélni, hozzájuk fog beszélni, csak nekik fog beszélni.
Illetve: vannak itt hivatásos kiszivárogtatók, olyanok, akik abban az érdemben részesülnek, hogy megtudhatnak részleteket a beszédből, és akik – ezek alapján – informálhatnak bennünket is. Így aztán jut nekünk is a miniszterelnökből valami, foszlányok a mondandójából, mert azért az fontos, hogy beszéljünk róla, értelmezzük szavait, megfejtsük gondolatait. Feltehetően nem is akar többet, így egyszerre marad fenn a rejtély, a személye körüli misztikum és persze az érdeklődés is.
Kapunk valamit belőle, megszűrten persze, olyan gondolatokat, amelyeket mi földi halandók nem is érthetünk, vagy azért mert nem voltunk ott, vagy azért mert szándékosan torzítottan súgták meg a beavatottnak, vagy azért, mert eleve érthetetlenek voltak. Mint például az a körforgalom, amelyről a szónok beszélt, és amely olyan példa volt, amelyet lehet ugyan hosszan elemezni, de az értelmét sosem fogjuk megtalálni. Nem, mert fogalmunk sincs, hogy miért autózik Európa körforgalomban, és miért hagyják el egyesek, és mi mégis mi alapján fogunk kilépni belőle, kit követünk, milyen irányt veszünk. Ha mégis komolyan vesszük a hasonlatot, akkor arra kell következtetnünk, hogy a miniszterelnök ma még nem tudja merre akar menni, a demokrácia, az autokrácia, vagy a diktatúra felé; mindez attól függ, hogy mások mit választanak, illetve mi tűnik számára célravezetőnek.
De hogy mi a cél, azt – ez alapján – végképp nem tudhatjuk, vélhetően a hallgatóság sem tudja, talán valamilyen nemzetállam, orbáni értelmezésben és kivitelezésben. Mindenesetre számunkra ma úgy tűnik, mintha a mi miniszterelnökünk eltévedt volna ebben a körforgalomban, akiket eddig követett, azokról kiderült, hogy rossz irányt választottak, és lassacskán az látható – ha komolyan vesszük a képet -, hogy Orbán egyedül köröz ebben a körforgalomban, a baj csupán az, hogy mi vagyunk az utasai.
