A püspök az egyháztól is nagyobb együttérzést várna
Beer Miklós, miután már egy éve elérte a 75 évet, a nyugdíjkorhatárt, elköszön a váci egyházmegye püspöki szolgálatától, kijelölték az utódát. Egy olyan pap köszön el most a hívatásától, aki rendre felvállalta azt, hogy sok mindenben másként gondolkodik, mint a magát kereszténynek valló Orbán-kormány tagjai, de búcsúzóul azt is megfogalmazza a Hírklikknek adott interjújában, hogy az egyházától is nagyobb empátiát várna el, többek között a cigánykérdésben is.
- Most éppen hol található Püspök úr?
- Miért, itt van Vácon?
- Nem, az érdekel, hogy ön ott van-e még?
- Igen. Augusztus végéig még szolgálatban leszek, és addig itt lakom. Augusztus 28-án lesz az új püspök szentelése, beiktatása, Marton Zsolt püspök úré, addig viszont itt vagyok Vácon.
- Gondolom ön is részt vesz az új püspök szentelésében.
- Természetesen. Felkérte bíboros urat, hogy ő legyen a fő szentelője, ahogy ezt mi egyházi nyelven szoktuk mondani, és a vatikáni nagykövet úrral leszünk ketten a társszentelők. Természetesen ott lesz majd az összes többi püspök, csak éppen mi leszünk hozzá a legközelebb.
- Ez egy fájdalmas pillanat lesz önnek?
- Egyáltalán nem érzem fájdalomnak. Már csak azért sem, mert számítottam rá, hisz több, mint egy évvel meghaladtam a nyugdíjkorhatárt, ráadásul a bizonytalanság, a hosszan elnyúló átmeneti idő nem jó. Inkább tehát felszabadultságot érzek. Másrészt pedig Marton Zsolt a mi egyházmegyénk, papja, jól ismerem őt, együtt dolgoztunk az elmúlt években, nagyszerű embernek tartom, és szeretném szépen átadni neki a szolgálatot. Ez az élet rendje, letelt az tizenhat év, ami ebben a szép szolgálatban nekem jutott.
- A legutóbbi beszélgetésünkkor is szóba került, hogy van-e ilyenkor egyfajta visszatekintés, leltár-készítés. Most, hogy véglegessé vált a búcsú pillanata készített-e számvetést?
- Természetes, hogy visszagondolok erre a gyorsan elszaladt ez a tizenhat évre, meg előtte arra a háromra, amikor Paskai bíboros úr mellett voltam segédpüspök. Onnan, Esztergomból jöttem vissza ide Vácra, a diákvárosomba, a váci egyházmegyére. Ezen idő alatt nagyon szép feladatokkal találkoztam, amiért a Jóistennek hálát adok, meg a munkatársaimnak. Csak egy-kettőt említek meg, így például a kórházi lelkész-szolgálat, amit megszerveztünk a munkatársammal, az egyházmegyében található összes kórházban, főállású lelkigondozókkal és önkéntesekkel. Nagyszerű ifjúsági programot indítottunk el, a folyók mentén élő fiatal közösségek számára, hiszen a mi területünkön megtalálható a Duna, a Tisza, az Ipoly, Zagyva, Tápió… Elindult az elmúlt esztendőkben a munkatárs képzésünk, büszke vagyok a karitász tevékenységünkre, a szociális szolgáltató programunkra, a cigánymissziós programunkra, hogy tényleg csak egy-kettőt említsek…
- Érte-e kudarc a tizenhat év alatt? Egyáltalán: egy püspök életében létezik-e ilyen kifejezés?
- Fájdalmas tény, hogy a papságunk létszáma csökken, csakúgy, mint szerte Európában. De talán éppen ennek köszönhető, hogy egyre több civil munkatársat találtunk. Én ezt úgy fogom fel, hogy átrendeződnek a hangsúlyok. Úgy fogalmaznék, hogy a klerikális egyház-szemléletből egy közösség szemléletbe próbálunk átlépni. De ezt még sem nevezném kudarcnak, inkább egy olyan új helyzetnek, amit észre kell vennünk, és lépést kell vele tartanunk.
- Összefüggésben van ez a tendencia azzal is, hogy mindinkább megfogalmazódik a katolikus szegyházon belül a cölibátus eltörlésének igénye?
- Kétségtelen, hogy ez a kérdés újra és újra előjön. Én valóban úgy gondolom, hogy előbb-utóbb a kötelező nőtlenség feltételét, a cölibátust át fogjuk gondolni. Hiszen nagyszerű keresztény, családos munkatársaink vannak, szerintem sokkal fontosabb, hogy rátermett, elhivatott közösségvezetők legyenek, mint ez a szerzetesi életből átvett gyakorlat. Amivel persze nem vonom kétségbe annak értékét, és azt sem gondolom, hogy azt fel kellene számolni.
- Ha újra kezdené az életét, a családot választaná, vagy maradna a papi hivatásnál?
- Sokszor felteszik ezt a kérdést, de nem tudok mást mondani, mint korábban: ez volt az én élethivatásomnak a formája, amiben mindig is jól éreztem magam. De azt is hozzá szoktam tenni, hogy ez nem való mindenkinek, ehhez az életformához kell egy kis cserkészes vagányság. Elhivatottságra, személyes elhivatottságra van szükség.
- Soha nem is volt önben irigység azokkal szemben, akiknek családjuk volt, gyermekeik?
- Soha nem éreztem ilyet, már csak azért sem, mert az ötvenvalahány éves papi szolgálatom alatt mindig részem volt a nagy családnak az élményéből. Mindig rengeteg gyerek volt körülöttem, nyugodtan mondhatom tehát, hogy egy boldog, szép papi élet van mögöttem.
- Azt sem érzi kudarcnak, hogy az ön által is képviselt vox humana, az emberi hang teljesen háttérbe szorult ebben az országban?
- Kétségtelen, hogy sok mindent nem értek. Szomorúsággal tölt el, hogy milyen sokan vannak, még a híveink között is, akik nem értik Ferenc pápának a megnyilatkozásait, a gondolkodásmódját. Pedig annyira időszerű és annyira korszerű, ahogy ő képviseli az evangéliumot, a keresztény értékrendet. Nagyobb empátiát várnék el az egyházunktól, papjainktól, híveinktől is, például a szociális kérdések kapcsán. Annyi fájdalommal találkozunk, a magányos emberek problémájától kezdve a hajléktalanokon át a cigányság sanyarú sorsáig és az együttérzés még sem nyilvánul meg eléggé az egyházunk életében.
- Ön, az eddig beszélgetéseink során soha nem bújt el egyetlen kérdés elől sem, mégis kicsit félve teszem fel a következő, igencsak aktuálpolitikai kérdést. Horn György, a magán- és alternatív iskolák egyesületének elnöke nyilatkozta a Hírklikknek, a most elfogadott köznevelési törvény kapcsán, hogy ő bizony Erdő Péter bíboros helyében visszaadná a kormánynak azt a plusz pénzt, amit az egyházi iskolák kapnak, mert igazságtalan. Ön mit gondol erről?
- Nagyon összetett kérdés ez. A nevelés nagyon súlyos feladatunk. Nem tudom, hogy melyik lenne a megfelelő megoldás az egyházi és állami iskolák kapcsolatában. A mi egyházmegyénknek is több, mint harminc oktatási intézménye van, tehát látom a napi feladatokat és a gondokat is. Úgy érzem tehát, hogy nem ment rossz helyre az a pénz, amit az egyházi iskoláink fenntartására kaptunk.
- Ha jól érzékelem azért azt fájlalja, ha bizonyos iskolatípusokat hátrányosan megkülönböztetnek…
- Az biztos. Azt gondolom, hogy a megnyilatkozásaimból egyértelmű, hogy az igazságos szabályozás híve vagyok, de nem tudom, mi lenne a legjobb megoldás.
- Ha augusztusban végleg lejár a szolgálata, marad Vácott, vagy elköltözik?
- Kiválasztottam már egy nyugdíjas lakhelyet Nagymaroson, ott van a támogató szolgálatunk központja, erre is nagyon büszke vagyok: az idős, magányos, beteg emberek házigondozását vállaljuk. Ott alakítottak ki nekem egy kis lakást. Kicsit önző módon arra is gondoltam, hogy majd engem is gondoznak majd, ha arra rászorulok. De az is a fejemben van, hogy én tudok itt idős embereket látogatni, egy kis beszélgetéssel vigasztalást, bátorítást adni. Itt maradok tehát a Dunakanyarban, de azért szeretnék a háttérben meghúzódni.
- Az utóda hasonló felfogású, mint ön?
- A lényeges kérdésekben hasonlóan gondolkodunk. Nagyszerű ember, pedagógus végzettséggel jött a teológiára, ezt pedig azért említem, mert azt hiszem ő az oktatás, nevelés területén is jó irányt fog képviselni. Az elmúlt években együtt gondolkodtunk, nagyon sok programban közvetlen munkatársam volt, de az egyénisége, természetesen új színt ad majd a szolgálatnak. Én pedig majd a baráti kapcsolataimat megőrizve szeretnék jókat beszélgetni. Mert van miről.
