Addig jó, míg Orbán él
Két Magyarország van. Nevezzük az egyiket Egyik Magyarországnak, Másik Magyarországnak a másikat.
E kétfelé szakított ország egyik felén azok élnek, akik elfogadják a diktatúrát, főként annak puha formáját. Azt, amelyik megsimogatja a fejüket, ha jók, és csak kicsi kokit ad, ha rosszak.
Elfogadják, hogy e diktatúrát üzemeltető bácsi mindig tudja mindenkiről, hogy az illető jó-e vagy rossz. Apánk helyett apánk. Gondoskodik rólunk, gondolkodik helyettünk. Nosztalgiával emlékeznek a régi szép időkre, amikor a krumplileves még krumplileves volt, s nekünk jutott a legjobb diktátor mind közül. Néha felsóhajtanak: addig jó, míg Orbán él!
Másik Magyarország polgárai szeretik maguk eldönteni, hogy ők mikor jó magyarok, hazafiak, családapák, polgárok. Nincs szükségük arra, hogy más mondja meg helyettük, hogy nekik mi a jó.
Egyik Magyarország lakói, a múltba néző árvalányhajasok, szeretnek alattvalók lenni, mert nem hisznek abban, hogy a sorsukat maguk is képesek irányítani.
Másik Magyarország polgárai magukban hisznek. Abban, hogy nem a ráolvasás, hanem a teljesítmény számít. Nem a lózung, hanem a tehetség, a szorgalom, a tudás.
És abban, hogy egyszer még talpra áll ez az ország. Nem holnap, és talán még csak nem is holnapután. Lehet, mi már meg sem éljük, legföljebb a gyerekeink, akik már életvitelszerűen külföldön élnek. Vagy csak az unokáink, akik ebből kifolyólag már külföldön születnek. És, ugyancsak ebből kifolyólag, vagy valami más okból, már nem is fognak magyarul beszélni soha.
Lesz még idő, amikor élhető lesz ez az ország. Olyan, amelynek a polgárai nem hivalkodnak magyarságukkal, hanem büszkék arra, hogy magyarok. Mert lehet mellébeszélni, maszatolni, múltat másítani, de vannak örök emberi dolgok, amelyek nem változnak.
Például az, hogy a tiszteletet nem követelni kell, hanem kiérdemelni.
