Akkor kell elmenni innen, amikor már nem lehet

Németh Péter 2018. december 15. 08:02 2018. dec. 15. 08:02

Sajátos, egyedi látásmódú festő Szüts Miklós Pulitzer emlékdíjas művész. Azt mondja, amikor dolgozik, teljesen kikapcsolja a közélet híreit, azon kívül azonban nagyon is rezonál mindenre. A mostani megmozdulásokra azt mondja: több a semminél, de hol volt az ellenzék például az alaptörvény elfogadásakor. Állítja: ezt a rendszert már csak egy nagy kataklizma állíthatja meg, bár az ilyen kataklizma épp az ő munkáját, megélhetését venné el.

- Csalódást okoztál nekem.

- Na, mit követtem el?

- Azt hittem, indulatosan fogsz fogadni, bár tudom, hogy nem vagy az…

- De, az vagyok…

- Szóval, hogy a parlamentben történtek miatt dühös leszel, és azzal fogadsz, hogy erről beszélgetni is akarsz velem, ehelyett holmi bécsi kiállításokról, Monet-ról, meg Brueghelről csevegtünk…

- Készül mostanában velem egy nagy interjú, ha sikerül, talán könyv is lesz belőle. Krusovszky Dénes készíti a beszélgetéseket, és emiatt néhány nappal ezelőtt kint jártam nála Bécsben. Éjjel egy óra felé, már teljesen leeresztve a több órás interjú miatt, de még befejezésként feltett egy kérdést. Arra volt kíváncsi, hogy én többször is említettem neki, hogy én minden reggel, mintha egy gyárban dolgoznék, megyek a műtermembe, mondván, hogy ott vagyok boldog. Ugyanakkor, a sokórás menet utolsó negyedórájában, amikor szóba kerültek a közállapotok, ott rettenetesen rosszkedvű voltam. Akkor most ez, hogy van? – kérdezte Dénes. Azt válaszoltam neki: én rosszkedvűen vagyok boldog.

- Hát a rosszkedvet itt biztosítják neked. Ezért is vártam azt, hogy belépve műtermedbe, egy indulatos festővel találom magam szemben.

- Belenéztem én a parlamenti közvetítésbe, és ettől is olyan csendben és mélán lett rosszkedvem. Tudod nagyon derék dolog, amit az ellenzék most csinált, csak ezt nem most kellett volna tennie, hanem mondjuk az alaptörvény elfogadásakor. Persze jobb most, mint soha, örüljünk ennek is, de a véleményemet fenntartom.

- A párom is azzal fogadott, hogy mit csinált az ellenzék az elmúlt nyolc évben, és én erre eléggé idegesen reagáltam, rád most nem vagyok dühös…

- Csak rajta.

- Szóval az a bajom ezzel a megközelítéssel, hogy ezen már nem tudunk változtatni, nem tudjuk visszaforgatni az idő kerekét, viszont most ez történik Magyarországon.

- Ebben igazad van, ezért tettem hozzá a mondat végén, hogy persze, a semminél ez is jobb. Csak tudod, amikor az egyik legharcosabb amazon, Szél Bernadett folyamatosan nyomja a szirénát a Parlamentben, akkor nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy neki, illetve a pártjának, aminek ő volt akkor az elnöke, köszönhetjük, hogy Budapest is elesett az áprilisi választásokon, és nem utolsósorban, hogy meglett a Fidesz kétharmada. Arra utalok, hogy vannak olyan vesztes csaták, amelyeknek még a mostani körülmények között sem kellett volna bekövetkezniük. Budapestet például az ellenzék bénázása miatt buktuk el.

- A munkádból egyébként teljesen kikapcsolod azt, ami a közéletben történik?

- Abszolút. De nem most, mióta ecsetet fogtam a kezembe.

- Ezt a legutóbbi beszélgetésünkkor is mondtad, és én akkor is kétkedtem benne, mert az ember hangulatát csak befolyásolják a környezetének a történései. Márpedig te érdeklődsz a közélet iránt, ebből pedig arra következtetnék, hogy mindennek meg kell jelenni a festményeidben is.

- Te, ez egy szakma. A pék, amikor zsömlét süt, akkor sem süt más zsemlét, ha felbosszantották az esti híradóval. Egy tisztességes pék ugyanolyan zsemlét süt. Mert az a szakmája. Olyan mennyiségű szakmai probléma tornyosul elém munka közben, hogy abba nem fér bele semmi más. Még az sem, hogy te mit fogsz gondolni a kép előtt állva. Csak arra tudok gondolni, hogy egy iszonyú pocsék kép előtt állok, amit ennek ellenére – harminc év gyakorlatából tudom – nem kell széttépni, nem kell hisztérikusan otthagyni, hanem lehorgasztott fővel próbálkozni, és jó esetben a végén lesz belőle valami.

- Te szoktál pocsék képet festeni?

- Csak pocsék képek előtt állok egész életemben, mert ha jó, akkor aláírom és kész van és mehet.

- Most viccelsz velem.

- Egyáltalán nem.

- Tehát, amíg nem írod alá a képet, addig kifejezetten rossznak tartod, amit csináltál, vagy csak befejezetlennek?

- Ezt képe és alkalma válogatja. A folyamat, ha le akarnám írni az, hogy az esetek többségében nem a semmiből indulok el. Van valami, aminek neki kell támasszam a hátam. Vagy egy fotó, vagy egy korábbi kép, azaz az induló lépést többnyire kitalálom. Abból a fotóból, képből én valamit felteszek, de ez a valami az esetek kilencvenkilenc százalékában ott és úgy hülyeség. Nem rossz, hanem értelmetlen, hülyeség.

- Mondj egy ilyen hülyeséget.

- Például, próbálok húzni egy szép, íves ecsetvonást, azzal a szándékkal, hogy majd két domb lesz belőle, de nem két domb látszik, hanem buta ecsetvonások. Jó esetben van a képkészítés során egy olyan pillanat, amikor egyszer csak úgy érzed: valami történik. Vagyis egyszer csak úgy viselkedik az az összemaszatolt vászon, vagy papír előttem, mintha szándéka lenne képpé válni. Ahhoz pedig már van bennem elég profizmus, hogy arrafelé segítsem a képet. De addig, a teljes értelmetlenség.

- És annak az ecsetvonásnak, amely dombnak indult, de szerinted nem az lett, semmi köze a hangulatodhoz? Semmi köze a politikai helyzetnek?

- Semmi.

- Egyáltalán nem jelenik meg a vásznon, hogy mi történik az országban, itt az ablakodon túl?

- Még, ami az egyik legnagyobb dráma volt az elmúlt időszakban az életemben, nevezetesen az egyik legjobb barátom, Esterházy Péter halála, arról sem gondoltam, hogy bármiképpen megjelenik a munkámban. Amikor azt a festményt készítettem (http://szm.hu/festmenyek/2016/12), arra gondoltam csak, tudván, hogy Péter milyen állapotban van, (állandóan csak ő járt a fejemben), hogy csinálnék egy búcsúzós képet. Ezt az egyetlen alkalmat tudom mondani, hogy amikor történt valami a világban, és persze velem, akkor annak valami nyoma is lett egy képen.

- Tehát egy kissé skizoid vagy: amikor festesz kizársz magadból mindent, amikor nem, akkor hallod, hogy mik a hírek.

- Ez olyannyira így van, hogy én munka közben vagy rádiót, vagy zenét hallgatok. Emlékszem, tizenöt éve vagy még régebben történt, hogy – talán épp egy lakótelepet festettem – és amikor némi idő elteltével „feljöttem a víz alól”, hallom ám, hogy lekonferálják: „Jó ebédhez szól a nóta című műsorunkat hallották”. Márpedig én ezt a műsort, ha meghallom sikítva elmenekülök. Csak azt akarom ezzel jelezni, hogy hiába szólt a rádió, egy hangot nem hallottam belőle. Ugyanakkor az is előfordulhat, hogy melléfigyelsz, és néha az sem árt a képnek.

- Tovább makacskodom…. Említetted, hogy lakótelepet festettél; megjelenik ilyenkor a fejedben a lakótelep népe is? Csak azért kérdezem, mert legutóbb, amikor találkoztunk arról beszéltél, mély megindultsággal, hogy milyen felelősség terheli a politikusokat, akik a rendszerváltás idején másfél millió embertől vették el a munkájukat. Vagyis benne van a fejedben a felelősség vállalásának követelése…

- Értem, amit mondasz, de csak ismételni tudom önmagam, azt tudniillik, hogy annyi baj van festés közben, hogy én akkor nem tudok mással foglalkozni. De van egy másik válaszom is a felvetésedre. Én, egy rendes középosztálybeli értelmiségiként foglalkozom – mostanában egyre kevésbé – a közélettel, és nagyon sokat olvasok. Nekem a hazám nem Magyarország volt soha, hanem az irodalom, a nyelv. Pilinszky és Vörösmarty a hazám. A mondatokban vagyok igazán otthon. A festészet azonban ott kezdődik számomra, ahol nincsenek mondatok. Kollegák képeiről (pl. Monet!) szívesen beszélek. A sajátomról soha. Csak belterjes történeteket tudnék róluk mesélni, de hogy a kép miről szól, azt a „néző” dönti el magában, ha egyáltalán.

- Azt mondtad nekem egyszer, és én nem akartam elhinni, hogy amikor a vászon, vagy papír fölé hajolsz, még nem tudod mit fogsz festeni.

- Ez defenitíve így van. Hidd el, nem vertelek át, nem tudok mást mondani.

- Akkor tudod, amikor aláírod, hogy mit festettél?

- Akkor kicsit inkább tudom. Ezért nem szeretném – és ezt most affektálás nélkül kellene mondanom -, hogy ha elkapkodnák az állványról az éppen elkészült képemet, mert nekem is meg kell barátkoznom vele.

- Ugyanakkor te sose szégyellted azt, hogy amit festesz, azt el is akarod adni, ha úgy tetszik, pénzt akarsz belőle csinálni… Te nem akarod a nyomorgó, meg nem értett művész köpenyét felvenni.

- Van itt egy téveszme. Azt hiszik egyesek, hogy a lelki, vagy testi nyomorúságból születnek a nagy művek. Erről pedig én azt gondolom, hogy ehhez nem kell a Rákosi-, vagy a Kádár-rendszer, még Orbán Viktor sem kell. Lelki és testi nyomorúsága minden embernek van bőven. Annyi mindenképpen, ami a képek elkészültéhez szükséges.

- Ezek szerint neked is szükséged van ilyen nyomorúságra?

- Olyan kérdéseket nem tesz fel az ember, amire nem tud választ adni. Akár kell, akár nem: van. Ezek a nyomorúságok nem arról szólnak, hogy – mondjuk ¬– éppen milyen testi fájdalmaid vannak. Nem. Minden embernek vannak olyan „kisebb-nagyobb” kérdései, amelyek folyamatosan foglalkoztatják, akár tud róla, akár nem. Ilyen például az, hogy miért élünk? Ezzel a kérdéssel már nagyon sokan foglalkoztak, de pontos választ eddig (!) még nem kaptunk. És amíg nincs például erre feleletünk, az elég nagy akadályát jelenti a felhőtlen boldogságnak.

- Ezt a kérdést akkor is felteszed magadnak, amikor a huszadik cigarettádat szívod el láncdohányosként?

- Nem függ össze kettő.

- Csak aggódom az egészségedért.

- Édesanyám nyolcvankét éves volt akkor, amikor azt mondta nekem, hogy eltűnődött azon: abba kellene hagynia a dohányzást. Azt mondtam neki, hogy évek óta szorongva várom azt a pillanatot, amikor majd elkezdesz hülyülni. Na, eljött ez a pillanat. Nagyon röhögött. Hát nem hagyta abba… Tudod, ha nekem azt mondanák, hogy soha életemben többé nem ihatok meg egy korty bort, sört vagy pálinkát, csak megrántanám a vállamat, de a cigaretta tekintetében én egy súlyos szenvedélybeteg vagyok. Ez az első válaszom. A második pedig, és ezt biztos nem mered leírni, ha engem egyszer meggyőz valaki arról, hogy a dohányzás – nem az, hogy káros – hanem hogy nem jó dolog, akkor talán azonnal abbahagynám.

- Munka közben is dohányzol?

- Nem, akkor soha. Ha viszont leteszem az ecsetet, akkor azonnal.

- Egy nap hány órát festesz?

- Minden nap, mint a gyárba, idejövök a műterembe, és este hat, fél hétig itt tevékenykedem.

Kilátás – derűs időben még Korzika is látszik
2017/25-26-27  akvarell, papír  76 x 168 cm      

- Említetted, még az interjú megkezdése előtt, hogy mekkora tömeg volt Bécsben a kiállításokon. És most megint vissza akarlak terelni a politikába: lehet-e neked ma Magyarországon kultuszod?

- Van, bocs.

- Szeret a kormány?

- Nem kormánykultuszom van. A honfitársaimnak van egy kicsiny csoportja, akik szeretik, amit én csinálok. A kormány nem hiszem, hogy tud róla, tud a létezésemről, és akkor a legpozitívabb megközelítést hallhattad tőlem. Bár most már mi is rákerültünk ennek a, hogy is hívják?, Szakács nevű embernek a kilövő listájára. Meg is voltam sértve, hogy eddig nem találtak meg. De most már minden rendben van, sokadmagunkkal felkerültünk erre a listára.

- Meg lettél személyesen említve?

- Igen.

- Mint elutasítandót?

- Mint ezek a kultúrmocskok... A HVG szervezett egy kiállítást, amelynek az volt a címe: „A sötétség nem tart örökké”, és oda adtam egy nagyon „kormányellenes” képet. De azért ezt ne vedd komolyan, csak marháskodom. Három képből áll, ami alul sötét felül pedig szürke, és ez egy tengeri tájkép, a címe a következő: „Kilátás, avagy derűs időben még Korzika is látszik”. Az idő meg nem derűs, ezért aztán a képen nem látszik Korzika. De hogy a politika és a bécsi kiállítások közötti összefüggésre visszatereljem a szót, bennem az is felmerült, hogy talán azért is alakult ki a bécsi kiállítások körül az a hisztéria Magyarországon, amit tapasztaltam, hogy elsősorban az a generáció utazik az osztrák fővárosba kiállítást nézni, amelyik valamikor erről álmodott; arról, hogy milyen jó lenne egy olyan világban élni, ahol az természetes, hogy egy kiállítás vagy egy koncert kedvéért „kiugrunk” Bécsbe... Mindenestre nagyon zavart az a tömeg, amely ott tolongott, már csak azért is, mert meggyőződésem, hogy a többség egyébként soha be nem teszi a lábát egy múzeumba.

- Úgy látom, hogy ez jobban dühít, mint a Magyar Időknek a támadása ellened.

- Más létsík. Az előbbi csak technikai jellegű: egész egyszerűen nem lehet megnézni a képeket. Ami Bécsben történik egy elképesztő marketing mutatvány, mondhatnám zseniális szélhámosság, hiszen a Bruegel képek döntő többsége bármikor megnézhető volt és lesz, (az övék!), ugyanott, a Kunsthistorisches Museumban. A Monet kiállítás, az Albertinában, az más, az egészen fantasztikus. Olyan öregkori képeket lehet látni Monet-től, amelyeket még soha nem láttam. És csak ráerősít arra, amit mindig is éreztem vele kapcsolatban; ő a festők festője, ha megnyomja az ujját abból is festék (színek) jönnek.

- Most kibújtál a válasz alól?

- Mi volt a kérdés?

- Megint előjöttem a magam politikai mániájával. Hogy ez a kiállítás jobban izgat téged, mint az a kultúrharc, amit Orbánék meghirdettek.

- Két válaszom is van. Az egyik: még a választások előtt, kávézgatván a feleségemmel, azt mondtam neki, hogy én a szerény eszközeimmel igyekeznék mindent megtenni, hogy ennek a szörnyű kurzusnak vége legyen, de halkan azt is hozzátenném, hogy a mi viszonylagos polgári jólétünk egészen addig a napig tart, amíg ez a kurzus létezik. Mert ez a rendszer csak valami nagy kataklizmától fog elmúlni, és kataklizma idején az emberek nem szoktak képet vásárolni. Márpedig, ha nem vásárolnak képet, akkor nekünk, lévén a feleségem és én is festők, akkor felkopik az állunk. Nekünk, „személyesen” az lenne az érdekünk, hogy ez a szörnyű dágvány csak tartson tovább. Ami meglepő ebben a kultúrharcban, és itt következik a második válaszom, hogy most már nincs arról szó, amivel 2010 után találkozhattunk, akár Kerényi Imrét, akár L. Simon Lászlót hallva, hogy eddig ti voltatok, most viszont mi jövünk. Ez a jelenlegi kurzus, úgy ahogy van, szíve szerint leradírozná az értelmiséget. Nem válogatva, hogy az enyém, meg a tied. Nincs szüksége az értelmiségre.

- A sajátjára sem?

- A sajátjára sem. Már amennyi van neki.

- Rád sincs szükség?

- Hála Istennek én annyira jelentéktelen pont vagyok, hogy rám oda se figyelnek.

- Most szerénykedsz, vagy álszerénykedsz?

- Nem. A festészet, a kortárs kultúrában, az egész világon nem tartozik a meanstreamhez, itt sem. Van ugye a tömegkultúra, amellyel nekem nincs semmi bajom, noha olyan nyelven beszél, amelyet én gyakran nem értek, vagy nem szeretek. A festészet az ingerküszöb határán van. Kivéve az árverő-bizniszt; az kellőképpen borzolja az emberek idegeit.

- Azt mondod, hogy ennek a kurzusnak nem pusztán a festőkre, úgy általában az értelmiségre nincs szüksége…

- Ebből nagyon nagy baj lesz.

- Mi lesz?

- Sivatag. Ki a fene fogja megtanítani a következő generációkat írni, olvasni, számolni? Az értelmiség legyalázásával legyalázzák az oktatást is. Őrjítő a közhely, csak a pártunk és kormányunk számára nem az: minden energiát és forrást az oktatásba kellene ölni. Ehhez képest, mint a kutyát szarni, kizavarták a világ egyik legjobb egyetemét innen. Ennek, túl a konkrét káron, beláthatatlan következményei lesznek.

- Ha fiatal lennél elmennél ebből az országból?

- Azt sem tudom, miért nem mentem el korábban. Próbáltam erre racionális válaszokat találni. A magyaron kívül beszélek három nyelvet, elég jól. De nekem a magyar nyelv a hazám. És rá kellett jönnöm, hogy én bármely idegen nyelven alulteljesítek. Mintha a fél karomat levágnák.

- Magyarul festesz?

- Nem, de azon kívül mindent magyarul csinálok.

- A válaszod tehát az, hogy ha fiatal lennél sem mennél el?

- Erre már válaszoltam, hogy elmehettem volna, és mégsem tettem.

- Értem, de a rendszerváltás szabadsága fölfelé vitt bennünket, most meg lefelé megyünk.

- A gyerekeimnek nem mondanám, hogy ne menjenek el. Ők kérdezték meg tőlem különben egy évvel ezelőtt, hogy szerintem mikor kell innen elmenni? Rosszkedvűen azt válaszoltam nekik, hogy akkor, amikor már nem lehet. Azon a napon egyébként, amikor Magyarországot kiléptetnék az Európai Unióból, akkor tényleg el kellene innen húzni. De hát 73 éves vagyok, egy ilyen kilépési procedúra is eltart jópár évig, addigra örülök, ha a klotyóig kitalálok, hova menjek én már, külföldre? De ami igazán nyomaszt, az nem a saját gyerekeim-unokáim jövője: ők majd elboldogulnak valahogy, tudnak idegen nyelveket, satöbbi. Ami – hogy visszakanyarodjak beszélgetésünk elejére – igazán rémülettel tölt el, az annak a már sokat emlegetett, legszegényebb másfél-kétmillió ember gyerekeinek a jövője, akiknek esélyük sem lesz, hogy a saját sorsukról dönthessenek.