„Amikor én még kissrác voltam”…
Na jó: a rendszerváltás körüli években, amelyekről szólni akarok, már nem is voltam olyan kissrác. Jól emlékszem például arra, hogy alapkérdésekben akkoriban volt a Fidesznek utoljára igaza…
Napjainkban az ellenzék gyakran szemére veti a „kormány(párt)nak”: „ti beszéltek, amikor annak idején azt mondtátok, a kormány hazudik, meg térdre, csuhások, és kivonultatok a trianoni megemlékezésről”..? Néha olyan színezete van a dolognak, mintha az ellenzék is károsnak, netán bűnösnek tartaná ezeket.
Pedig azokban a dolgokban a Fidesznek igaza volt.
„A kormány hazudott”
Ezt bizony keményen mondták, de hát Orbán Viktor már akkor is kemény, harcias, ha tetszik, ketrecharcias legény volt. Tényállítás volt ez, a valóságnak megfelelő. Azóta sem emlékszem ostobább hazugságra – és persze fölháborítóbb se nagyon volt: elvégre akkor azt hihettük, hogy ilyen hazugságok többé nem fordulnak elő. Azóta viszont az évek során hozzászoktunk a Fidesz folyamatos, állandó hazudozásához.
Nagyon naiv az az ember, aki bármely kormányról, bármely pártról föltételezi, hogy csak az igazat, a tiszta igazat, és csakis az igazat mondja… De mára eljutottunk odáig, hogy a fideszesek minden lélegzetvételükkel hazudnak. Ha véletlenül valamiben volna egy kis igazság, hát azt is bebugyolálják olyan szövegkörnyezetbe, amelyben hazugságot „igazolnak” vele.
Ráadásul hazugságaik az évek során egyre primitívebbek lettek – és egy ideig egyre hatásosabbaknak tűntek. De mára mintha mind több embernek lenne tele a hócipője Sorossal, illetve a zsidózó sorosozással, a migráncsokkal, Brüsszellel és gyurcsányozással.
Csuhások! Térdre, imához!
Őszintén szólva, ez nem hangzik valami jól – ám gondoljunk bele az akkori körülményekbe! A kormány elkezdett ájtatoskodni, „kereszténykedni”, mégpedig olyankor is, amikor senki sem készült föl rá. Így a parlamentbe is bevitték az ájtatoskodást. Meglehet persze, hogy néhányan sokkal komolyabban gondolták, jobban átélték, mint a mai fideszesek, akik egészen szégyentelenül üzérkednek a kereszténységgel. Megbántódásuk valamelyest tán érthető is.
Ám akkoriban a többség számára az állam világi jellege magától értetődő volt, és sokan különös érzékenységgel reagáltak mindenre, ami állam és egyház összeépülését sejtette.
A mai „kormány(párt)” által űzött kereszténykedés túlmegy minden határon: a Fidesz horthysta hagyományokra visszamenő, antiszemitizmussal vegyített „keresztény kurzusa” nyílt tagadása a világnézetileg semleges, polgári demokratikus államnak. Hiszen ezt nem is igen titkolják már…
Elegendő arra utalni, miféle „emlékműveket” helyeztek a Szabadság térre meg a Vértanúk terére. És persze nyílt történelemhamisítás társul a keresztény(kedő) kurzushoz, annak antiszemita konnotációjához.
Vagy gondoljunk arra, amit a Fidesz az oktatással művelt és művel.
Kivonulás a trianoni megemlékezésről
Trianon természetesen kiválóan alkalmas volt – és ma is az – a nacionalista-irredenta vagy az irredentizmussal „játszadozó”, üzérkedő hőbörgésre, hazaffyas uszításra. Ma eljutottunk odáig, hogy e témáról szinte lehetetlen értelmesen beszélni, vagy egészen különleges bátorság kell hozzá. És persze figyelmes, gondolkodó közönség is.
A békeszerződés nyilvánvalóan figyelmen kívül hagyta a legjogosabb magyar érdekeket is – ám a vae victis régóta ismert és alkalmazott szabály volt. A győztesek sokszor saját, hosszabb távú érdekeiket sem ismerik föl.
De Trianon nem mondható mindenestül igazságtalannak – a románok, szlovákok – általában a nagyobb létszámú nemzetiségek vágya – saját államukra ugyanolyan természetes volt, mint a magyaroké… Hát még, ha figyelembe vesszük, hogy az első világháború előtt milyen durva magyarosító, elnyomó politikát folytattak a magyar politikusok, pontosabban egy jelentős, hatalomban lévő részük.
Rövidre zárva: az EU kínálja az egyetlen értelmes, sőt, az egyetlen elképzelhető megoldást. S e megoldás érdekében a magyar politikának föl kellene adnia mindent, amit szomszédaink jogosan revansvágynak, irredentizmusnak érezhetnek. Meg kellene szabadulnunk a sokunkra jellemző és nevetséges, szánalmas felsőbbrendűségi tudatunktól is.
Ehhez képest, a Fidesz egyrészt összevissza hazudozik a 2004-es, sokáig általuk sem támogatott népszavazásról – hosszabb időbe telt, míg felismerték a benne rejlő lehetőséget –, másrészt kizárólag azokat a magyar szervezeteket támogatják, amelyek elfogadják uralmát és közpénzből való ajándékait… Elvszerűen gondolkodó ellenzéknek nem volna szabad részt vennie a Fidesz MÁÉRT-ján. A távolmaradás lehetett volna üzenet a határon túliaknak: nem helyes, ha ennyire a Fideszhez, egy gátlástalan bűnszervezethez kapcsolódnak.
A mai magyar hatalom nem ismeri el a határon túli magyarok jogát a politikai-világnézeti alapon való pártválasztásra; nem áll szóba vegyes párttal, a Híd-Most szövetséggel sem. Ezzel elutasítja az utóbbi évek legreménykeltőbb vállalkozását, miután évek óta áskálódik ellene; helyébe a színtiszta etnicista politikát állítja. Nem véletlen a gyakori viszály a szomszéd népek hasonló gondolkodású pártjaival, vezetőivel – bár arra is van példa, hogy Orbán egészen jó kapcsolatot alakított ki szélsőséges magyarellenesekkel, például Ficoval.
Ma ott tartunk, hogy a Japánban megrendezett női kézilabda világbajnokság román-magyar mérkőzése sem mehetett le a „csodálatos magyar szurkolók” hibbant trianonozása nélkül… De mintha egyre többen unnák meg ezt a nótát; mintha a Fidesz kezdene magára maradni ezzel a „politikájával”, „csodálatos szurkolóival”.
„Isten, haza, család” – e „szentháromság” manapság a legundorítóbb uszítás eszköze. Nem először a történelemben. 1990 körül a Fidesz tudni látszott ezt, és időnként az SZDSZ-nél is következetesebbnek tűnő módon szállt ezzel szembe, pedig az akkori kormány nem ment olyan messzire – legalábbis a médiától eltekintve – mint a mai. Igaz, nem is loptak-raboltak annyit.
Talán ezért, hogy csak mostanában jutott Kövérnek eszébe, hogy jobb lett volna Pozsgayt választani köztársasági elnöknek.
