Egyik szemem sír, a másik...
A várt stagnálás helyett 0,2 százalékkal visszaesett a brit gazdaság a második negyedévben az év elejéhez képest - derül ki a pénteken megjelent előzetes adatokból. Hasonlóra 2012 óta nem volt példa, elsősorban a Brexit miatti bizonytalanság okozhatta a zsugorodást. – írja a portfolio.hu.
Egyik szemem sír (mondjuk a jobb). Az Európai Unió hamarosan elveszti harmadik legerősebb/legnagyobb gazdaságát, az Egyesült Királyság (vagy csak Anglia és Wales?) belátható időn belül elhagyja a kontinentális közösséget. Gazdasági és politikai értelemben nagy kár éri Európát és az Egyesült Királyság tagjait.
Szomorúságra ad okot az is, hogy a nagyhagyományú konzervatív párt két korábbi miniszterelnöke (Cameron, May) végigasszisztálta ezt a szerencsétlen folyamatot, a mostani (Johnson) pedig apolitikusan és felelőtlenül tovább gerjeszti az indulatokat, holott szerencsésebb lenne a kármentésen gondolkodnia.
Természetesen nem öröm, hogy a brit gazdaság töretlen fejlődése megakadt; a szigetország jövőbeni sorsa továbbra sem lehet közömbös számunkra. Kutyaszorítóba manőverezték magukat, a II. világháború óta nem voltak ilyen súlyos helyzetben. És mindez egy olyan országban történik, ahol mintaértékű parlamentáris demokrácia működik évszázadok óta. Ezért is nagy veszteség távozásuk, hosszú-hosszú évtizedeknek kell majd eltelnie, hogy ez a törés heg nélkül begyógyuljon, és megértsük, hogy mi is történt a ködös Albionban.
A másik szemem (a bal) nem nevet, de optimistán tekint a jövőbe. A britek nyűglődése ugyanis – reményeim szerint – elgondolkodtatja még azokat is, akik megállás nélkül támadják az EU-t, és annak intézményrendszerét. A Róma – Budapest - Varsó tengely harsány vitézei láthatják, hogy milyen következményekkel jár a gazdasági, politikai és értékközösség elhagyása.
Olaszország persze biztosan marad, de gazdaságának instabilitása, pénzügyi eladósodottsága nagy veszélyeket rejt magában. A magyarok és a lengyelek kukorékolása talán azért nem annyira félelmetes, mert földrajzi elhelyezkedésük (nem sziget, nem félsziget) és gazdaságuk szerkezete (nyitott és német függő) nem teszi lehetővé a nyílt távolodást. Függetlenségi mániájukat úgy élik ki, hogy – szégyenszemre - nem csatlakoznak a valutaközösséghez, de még csak céldátumot sem jelölnek meg.
Tehát a brit drámát követően mindenkinek el kell gondolkoznia azon, hogy érdemes-e állandóan a család fenegyerekeként protestálni, vagy esetleg célravezetőbb a közösen kidolgozott normákhoz alkalmazkodni, és azokat betartani. Ha a szigetországot megviseli az elszakadás (pedig az USA tradicionális szövetségese), akkor vajon mit jelentene egy ilyen lépés hazánk esetében? Úgy vélem, hogy a Brexit és várható következményei tettre sarkallják az EU vezető hatalmait (Németország, Franciaország) és világos szabályok (és szankciók) segítségével biztosítják az Európai Unió jövőjét. Persze nem lökik ki a szegény keleti rokonokat az utcára, de vélhetően nem tűrik tovább, hogy azok továbbra is köpködjenek a szalonban.
Hiszek abban, hogy a magyar társadalom a brit példából is tanulva megérti: jobb a családi tűzhely közelében együtt melegedni és vacsorázni, mint fagyos időjárásban egyedül a fűtetlen verandán kucorogni és onnan kiabálni a háziaknak, hogy adjanak már egy tál lencsét és takarót!
