Együtt maradunk, és nem hagyjuk abba
Egy nemzet ellenállása sokféleképpen végződhet, de gyakran hasonlóan kezdődik. A hatalom azt hiszi, neki már mindent szabad. Hiszen eddig is bármit megtehetett. És elgaloppírozza magát. Akiket pedig beszorít a sarokba, egyszer csak úgy érzik: nincs hová hátrálniuk. Ettől másképp viselkednek, mint ahogy bárki várta.
Az ellenzéki pártok, amelyektől már híveik sem vártak csodát, elszánt harcossá válnak. A civilek már nemcsak saját ügyükért: más csoportokért is kiállnak. A szakszervezetekben a sok megalázás után felhorgad az önérzet. Mindenki más lesz, mint eddig.
Persze, elfogyhat a bátorság, ki-ki visszaszürkülhet a saját korábbi szerepébe. De ez minden nappal nehezebb lesz. Már csak látványosan és szégyenletesen lehet visszafordulni.
A képviselők nyilvános esküt tettek a Parlament lépcsőin: kitartanak. Ezzel kitörölték azt a képet a közös emlékezetből, amikor csapdahelyzetben letették a parlamenti esküt, többek között az Alaptörvényre.
Most nem Kövér előtt esküdtek, hanem mintegy a mi színünk előtt. Ez az új eskü az érvényes, ez az, ami kötelez.
Volt már ilyen a történelemben: a francia forradalom kitörésének első eseménye a király parancsának ellenálló "harmadik rend", a közrendűek képviselői "labdaházi esküje" volt. Tőlük is megvonták a rendi gyűlésen -az akkori parlamentben- való érdekérvényesítés lehetőségét, és az akkori Kövér Lászlók még a termet is elzárták előlük. Ezért ők is máshol tették le esküjüket, hogy együtt maradnak, és nem hagyják abba.
De a francia rezsim attól omlott össze, hogy nyomukban az utcára vonuló nép is úgy döntött: nem hagyja abba.
Sokan együtt voltunk a Kossuth téren. A folytatás azon múlik, mi is letesszük-e magunkban a saját labdaházi eskünket: együtt maradunk, és nem hagyjuk abba.
