Így konzerválható a nép jobbágyi státusa

Mindenesetre a kusza hírkatyvaszból legalább annyit illene megtudnunk, hogy melyik hír fontos, hiteles és pontos? A helyes értékeléshez alapvetően legalább ismernünk kellene a világot, saját országunkat, településünket, és közvetlen lakókörnyezetünket.

Állj! Aki járt iskolába, annak mindezt legalább nagy vonásokban ismernie kellene! És ismeri? A legutóbbi Pisa-felmérések szerfölött borús képet adnak a honi tanulóifjúság eredményeiről, s az is tudható, hogy az ifjak átlagos eredményei romló tendenciát mutatnak. A nebulóknak a mai magyar iskolában rémületes óraszámban, tölcsérrel töltik a buksijába a fölösleges és nem ritkán pontatlan, hibás tananyagot. S amint a frissen elfogadott törvénymódosítás garantálja, a helyzet nem jobb, hanem rosszabb lesz a következő években. Vagyis jó esély van arra, hogy az iskolákból 16 (18) évesen kikerülő élet- és egyetem-éretlen fiatalok mit sem értenek majd a nagyvilágban, az országban végbemenő folyamatokból, a nagy összefüggések nem is érdeklik őket.

A történelem-órákon megtanulják, hogy a magyar - Attila népe, a hunok utóda. s ennyi elég is. Otthon lesznek a laptop, a telefon és a többi elektronikus kütyü kezelésében, de bambán néznek majd, ha Adyról hallanak.  Nem lesznek képesek értelmezni, tovább gondolni a híreket, történéseket, nem lesznek képesek megalapozott politikai döntéseket hozni, nem lesznek képesek kreatív módon dolgozni.

Teljesítményük szükségképp gyengébb lesz külhoni versenytársaikénál. A maga idején rettentő költséges és nehéz lesz ezt a lemaradást megszüntetni. De a hatalomnak most éppen ez a célja, vagyis a jó nép így konzerválható jobbágyi státusa. Nem kell sok idő, és nem lesz elég képzett tanár, orvos, informatikus, mérnök, víz-, gáz,-fűtésszerelő, építőmunkás...

Netán máris késő? Szerencsére nem  lesznek tájékoztatási szakemberek sem, kivéve a hírhamisítókat, álhírgyártókat és bulvártollnokokat. Na és?! Már most is elég nagy sokaság nem is vágyik rá, hogy tájékoztassák. (Az olvasókat inkább érdekli, ki kivel kufircol a sztrávilágban, mint hogy ki lesz az EU-ban a zabhegyező bizottság hatodik alelnöke.)

Elég nekik, amit a média úgy 70-80 százalékát szigorúan uraló kormány közöl. Egyébre nincs is idejük, nincs pénzük. S ez érthető is, hiszen dolgozni kell, fizetni kell a számlákat, nevelni-etetni-ruházni a gyerekeket, gondoskodni az idős nagyszülőkről, kapálni a kiskertben, és le kell szedni azt a kicsinyke termést. Nincs idő hírek elemezgetésére. 

De ne legyünk igazságtalanok! A mai nemzedékek semmivel sem kevésbé tehetségesek, mint voltak elődeik, s ezer jele van annak, hogy a fiatal felső tízezer kortársainak többségével szemben igényli, érti és helyesen szelektálja az információkat a legszélesebb körből. Ők az aktívak, a reményt keltők, ők azok, akiket süketeléssel, hamis információkkal nemigen lehet félrevezetni. Ők azok akik képesek élni az információs forradalom teremtette lehetőségekkel. De az ifjonti hév és kreativitás elegye csak élettapasztalattal felvértezve lehet majd kellően hatékony. Sajnos már ők vannak kevesebben. Majd ha a munkában (külföldön?) szerezett tapasztalat a személyes életükbe és mozgalmaikba is higgadtságot visz, akkor lesz majd igazán gyümölcsöző az információkat helyesen értékelő képesség. De ez még a jövő zenéje. 

Akinek jó sorsa már napjainkra is megengedte, hogy tájékozottabb, érdeklődöbb legyen, az nincs sokkal kellemesebb helyzetben. Mégis, a városlakók a tapasztalatok szerint több forrásból tájékozódnak, és saját helyzetüket adott körülményeikben talán világosabban látják. Tudják, hogy gyakorta fontosabb a hírforrás, a hír eredete, mint maga a hír!  Íme néhány példa:

Julian Assange ausztrál újságíró sokezer amerikai titkos hírt közölt web-lapjában. Tudta, hogy tilos, de úgy értékelte: a hírek fontosak a közvélemény számára, s ez az érdek előbbre való, mint a titkos minősítés. Adott esetben a kérdés így szól: vajon csak azt akarta, hogy jó sokan klikkeljenek az oldalaira, vagy azt, hogy nagy tömeg olvasó hiteles információkhoz jusson? 

Vannak, lehetnek más kérdések más ügyekben. A kommunista Kína néhány évtizede nagy barátunk volt. Aztán dogmatikus sztalinisták lettek, fúj! Aztán Kínában enyhülés és reformok következtek, olyan ország lett, amelyre érdemes figyelni. S a kínaiak  most ismét a barátaink, akik nagy pénzekkel nagy fejlesztéseket terveznek nálunk. Hírek szerint az emberi jogokkal ugyan Kínában még súlyos bajok vannak, de ez nem a mi dolgunk. Egész Európa, sőt az egész világ bizniszel velük, már Kína az Egyesült Államok legnagyobb hitelezője. Hát érti ezt valaki itt a 93 ezer négyzetméteren? Persze, csak megmagyarázni nehéz.

Végül itt az Unió példája. Évtizedekig veszkődtünk, hogy tagjai lehessünk, s miután csatlakoztunk, elkezdett ömleni hozzánk az uniós támogatás. Piacokat szereztünk, beruházók jöttek, technikai, technológiai tapasztalatokat kaptunk, s nem utoljára végre szabadon mozoghattunk Európában. A kormány fennen hirdeti: mi szeretjük Európát, szeretjük az Uniót. De untalan ismétlődő hírekben, pontosabban ugyancsak a kormány hivatalos információiban azzal kell szembesülnünk, hogy az EU kivénhedt, bürokratikus, bevándorláspárti szervezet, sőt holmi bevándorlás-párti Tavares- és Sargentini-félék, Manfred Weberek, az egész Európai Parlament teljesen alaptalanul súlyos kifogásokat emel a magyar jogállamisággal, sajtó- és vallásszabadsággal, rendszerbe ágyazott korrupcióval, miegymással szemben. Azzal fenyegetnek bennünket, hogy szavazati jogunkat felfüggesztik. Hát tudják meg: a Kelet a jövő, a Nyugat a múlt. Mi Kelet szülöttei vagyunk, Keletre tartunk. Így a kormány-kommunikáció. Hát van ennek értelme?

Azt állítom, hogy az kommunikációs forradalom éveiben Magyarország népe a létét-sorsát döntően befolyásoló tényekről, folyamatokról, például az EU-ról fölöttébb hiányosan értesül, mert a kormánynak az az érdeke, hogy népét tudatlanságban tartsa. Áramlik az információk sokasága, de valójában senki nem tud semmit. Aki éppenséggel tud valamit, mert ismeri a forrásokat, és az a dolga, hogy tájékozódjon, az a lényeges információkat megtartja magának, oksági összefüggésekről pedig végképp nem szól a nagyközönségnek, mert az veszélyes lenne a hatalmasok hatalmára. Ezért nem tudunk semmi lényegeset Paks II-ről, a belgrádi vasútról, a CEU ügyéről, a közigazgatási bíróságok tényleges szerepéről, a horvát iszap-importról, az ellopott hatalmas nyugdíjvagyon tényleges sorsáról, végül, de nem utoljára a T-Systems eladásának hátteréről és céljáról. És sok minden egyéb fontos, közérdekű eseményről és üzletről.

És azt sem tudjuk, hogy ez a helyzet meddig tartható, meddig elviselhető?! Sokáig már biztosan nem!