Megrendítő interjúban beszél a rákkal való harcáról Grecsó Krisztián
Először beszélt rákbetegségéről nyilvánosan Grecsó Krisztián író, forgatókönyvíró, zenész, a Pletykaanyu és a Megyek utánad szerzője. A beszélgetés az Élet és Irodalom ünnepi dupla számában jelent meg.
Sokat gyötrődtem rajta, vállaljam-e, de hátha ad némi erőt az azoknak, akik szintén nehéz helyzetben vannak/voltak – így kommentálta Grecsó Krisztián a vele készült interjút, amely az Élet és Irodalom ünnepi dupla számában jelent meg.
A fiatal író új regénye, a Vera jövő év elején jön ki, és az ennek apropóján készült interjúban beszélt saját rákbetegségéről, az elmúlt félévről.
„Ebben a történetben még benne vagyok, ez most zajlik. Nem írtam erről eddig, de most, hogy vége a kezeléseknek, elkezdett foglalkoztatni, hogy majd egyszer. Nem vezettem naplót, és annak elég egyszerű fizikális oka volt, a fájdalom. Túl sok fájdalommal küzdöttem ahhoz, hogy közben legyen erőm meg időm gondolkodni azon, mi történik velem. Arra maradt csak némi energiám, hogy megpróbáljak a fizikai kényszereknek megfelelni. És talpon maradni.
Továbbá egy adott szint fölött a fájdalomcsillapítók sajnos már drogalapúak, vagyis korlátozzák az érzékelést, a világlátásodat, le vagy szedálva, nemigen tudod, hol vagy, mi történik veled. Utólag látom csak, mennyi minden kiesett. Semmit se tudtam rögzíteni belőle. Ráadásul erre senki sem készül. Ez éppen olyan meglepetésszerűen és váratlanul érkezik, mint ahogy, mondjuk, egy szívinfarktus, csak egészen más a folytatás.”
Grecsó szerint többé-kevésbé közismert, hogy a test meg a lélek valamilyen harmóniában van, és a test fizikális tünetei indokolhatók a lélek dolgai felől.
„De hogy ebből mi következik, milyen utak, lehetőségek vannak, az már lápos terület. Jelenleg ez az egész csak annyit jelent, hogy te vagy az oka a betegségednek. Persze nem direkten és semmiképp sem szándékosan. De a végeredmény szempontjából ez mindegy. Te vagy a hibás. És akadnak, akik a legjobb szándék mellett is azt kérdezik, mit gondolsz, mit rontottál el, amiért ez történt. „Mit üzen ezzel a tested?” Értsd: mit vétettél, amiért ezt a büntetést kaptad.”
Kérdésre válaszolva elmondta, egészen biztos, hogy íróként fog a betegségével foglalkozni.
„Már csak azért is, mert teljesen letolt engem magamról, és lett belőle egy olyan szituáció, ami az alázatnak különös fokára vitt el, ami nekem a korábbi életemben nem adatott meg. Hogy nem marad nekem semmi. Elfogytam, kifogytam, eltűntem. Konkrétan, testileg is, de érdekes módon annyira megkopasztott, hogy lelkileg is kiégtem magamból. És ott marad egy szám, ami persze, tudom én, hogy fura metafora.
Mostanában személyiségvédelmi okokból, nem a neveden szólítanak az ilyen helyeken, hanem kapsz egy számot, ami hónapokon keresztül a tiéd. És ott ülsz más számú emberekkel. 44-es voltam. Ott ültem emberekkel, akiknek tudom a számát, de nem tudom, hogy hívják őket. 43-asnak nem volt hangja az elejétől fogva, hatvanas úr volt, szondával a nyakában. Semmit se lehetett érteni abból, amit mondott, mindig előttem kezelték, és vártuk, hogy behívjanak minket. Időpontra mész, de utána órákat ott ülsz, mert nem működik a rendszer.”
Elárulta, hogy a nyaki területe volt problémás, elment a hangja, a kommunikáció lehetetlensége pedig tovább növelte a befelé fordulást.
„Hetekig nem tudtam megszólalni, csak tátogtam. Egy idő után kedved sincs megszólalni, hiszen nem értik. Ráadásul fáj, ha erőlködsz. S akkor egyszer csak világos lesz, hogy ha nem mondod, akkor sincsen semmi. Akkor is megy minden tovább. Tulajdonképpen mindegy. A feleségemnek kellett ezt végigkísérnie, végigsegítenie, ott lenni velem, az öcsém és a barátaink segítségével hozni-vinni naponta, próbálni ezt felügyelni, meg a lelki és testi ügyeket segíteni. Mikor tudott, bement dolgozni, aztán este megkérdezte, hogy ma mit csináltál. Semmit, a semmit csináltam, néztem magam elé.”