Miért szeretjük utálni a menekülteket?

Amint azt a Hírklikk is megírta, a magyarok 32 százaléka fogadná be a menekülteket. (A világátlag 71 százalék). Az amerikai Pew Research Center napokban publikált felmérése szerint a menekültek megítélése tekintetében a magyarok véleménye a legelutasítóbb. A magyar emberek azonban nem csupán az idegeneket szeretik utálni.

Bizonyára a kormány milliárdokba kerülő gyűlölet-kampánya is rásegített, de valljuk be, a mások utálata ösztönösen sem idegen tőlünk. Szeretjük utálni a tanárokat (túl sok a nyári szabadságuk), az orvosokat (csak a hálapénz érdeklő őket, hogy rohadnának meg, ahol vannak), a manökeneket (persze, nekik könnyű, mindenkivel lefekszenek, és közben beutazzák a világot), az énekesnőket (csak tátognak pléjbekkre), a biciklis futárokat (lassan hozzák a pizzát), de nem túl népszerűek a ruhatáros nénik sem. (Előadás előtt még csak-csak, de amikor előadás után úgy mozognak, mint egy altatásban lévő beteg lajhár, s ráadásul a mellettünk álló, tolakodó tetűnek előbb adják oda a kabátját, akkor a tetszési indexük a statisztikai hibahatárt jóval meghaladó mértékben csökken.)

És nem szeretjük a cirkuszi idomárokat (bántják az állatokat), a tévés személyiségeket (ha meglátunk egyet a boltban, kiderül, hogy sokkal öregebb és alacsonyabb, mint a tévében), a kőműveseket (kispórolják az anyagot a falból, aztán csodálkozunk, ha összedől), az újságírókat (hazudnak, hiába mondta Deák Ferenc, hogy igazat kell írni.)

És persze nem szeretjük a politikusokat sem (pedig, szemben az újságírókkal, nem mindegyik hazudik, csak az, amelyiknek mozog a szája).

Ehhez képest akár elégedettek is lehetünk, hiszen a többi „foglalkozási ág” képviselőivel összevetve talán még a menekülteket szeretjük a legkevésbé nem szeretni.