Mikor lesz már egyszer most is jó?
Tele van vele ragasztva a város, ha akarnám, akkor sem tudnám kikerülni.
A fotóját nem tették ki, talán, mert úgy gondolják, már nem olyan szép, mint amilyen régen volt. De nem is kell látnom az ábrázatát, lenéz rám így is a messzi magasból, gyarló választópolgárra. Nem akarom tudni, hogy mit gondol rólam valójában, miközben azt kéri, hogy támogassam a programját, mert ő majd megállítja a bevándorlást.
Nem leszünk sem gyarmat, sem bevándorlóország.
Ha rá szavazok. Mert különben megnézhetem magam. Ha balga módon rossz helyre ikszelek, netán otthon maradok május 26-án, esetleg kirándulni megyek a családommal, vagy otthon bambulok a tévé előtt, akkor majd meglátom, milyen rút jövő vár rám.
Nem fogok gyarapodni, felemelkedni, nem leszek sem erős, sem pedig sikeres.
Magamra vessek, ha nem Plakát urat választom. Csak benne bizhatok elejitől fogva. Ő az, aki megvéd mindentől: világpiactól, idegen hatalmak ügynökeitől, áremelkedéstől, munkanélküliségtől, Soros mesterkedéseitől.
Azoktók a bajoktól, amelyeket nem kis mértékben ő hozott rám.
Nézem Plakát úr üzenetét, és szeretnék hinni neki. Hogy rá kell szavazni, különben megáll az élet. És jönnek az idegenek, és akkor majd nem lesz internet, sem wifi, amint ahogyan azt Schmidt Mária olyan jól megtapasztalta Németországban.
Bevándorlóország leszünk.
Nem akarok bevándorlóország lenni. Adják ide a lóvét a brüsszeli bürokraták, ne kérdezzék, mire költjük, aztán akkor lássuk egymást, amikor a hátunk közepét.
Megértettem a plakát szövegének üzenetét, felfogtam már régen, nem vagyok én annyira agyatlan, mint amilyennek Plakát úr néz engem.
Csak még azon gondolkodom, hogyha ilyen jól tudja, hogy nekem mi a jó, akkor miért nem hozta el már korábban is a Kánaánt? Miért várakoztatott engem és a többi magyar embert ilyen végeláthatatlanul sokáig?
Miért csak ígéri mindig, hogy majd jobb lesz?
Mikor lesz már egyszer most is jó?
