Schmidt Mária őrült beszéde
Tulajdonképpen szót se érdemelne Schmidt Mária azon kijelentése, amely szerint a németeknél középkori állapotok uralkodnak; a rendszer kegyeltje és haszonélvezője – melyik rendszeré nem volt az? – ritkán fogalmaz meg mostanság racionális gondolatokat. Feltehetően, vele szemben, nem is ez az elvárás, időnként az az érzésem, hogy inkább egyfajta szondaként működik, bedob egy-egy rémisztő ötletet, ideát, hogy aztán később, mások szájából már ismert gondolatként találkozzunk vele.
Ennek a németországi abszurdnak is lehet valami hasonló indíttatása, különben ki az az őrült, aki elhiszi, hogy az Európai Unió legerősebb országában, gazdaságában az internettel teljesen le vannak maradva, megismétlem: „középkori állapotok vannak”.
Mondom, nem lenne ezekkel a kijelentésekkel dolgunk, de ahogy Shakespeare mondá, őrült beszéd, de – van benne rendszer. És ez a rendszer az, amit keresek, illetve mintha meg is találtam volna.
A pénteki Magyar Nemzet – állítólag megújult, kiegyensúlyozottabb lett, lesz, a főszerkesztő állítása szerint – azt írja, hogy a magyar építőipart itt hagyó melósok, indultak visszafelé, most már inkább hazafelé tartanak. Visszajönnek, mert most már itthon is megfizetik őket, odakint pedig ugyanazon kaotikus jelenségekkel találkoznak az építőiparban, mint korábban Magyarországon.
Nem kutatom az írás igazságtartalmát, még az is elképzelhető, hogy vannak ilyen emberek, sőt az is, hogy az iparágban jelentősen emelkedtek a bérek. Ettől persze még nem lettek versenyképesek a nyugati kereseti lehetőségekkel, ezzel együtt könnyen találhatunk olyanokat, akik nem találták meg kint a számításaikat, vagy egyszerűen nem tudtak kiszakadni a nyelvi, kulturális elszigeteltségükből. De nem erről akartam írni. Sokkal inkább arról, hogy vajon Schmidt Mária megállapításai, illetve a Magyar Nemzet publikációja, vajon nem áll-e össze valami rendszerré. Igen, tudom, hogy két eset még nem elegendő ahhoz, hogy messzemenő és végleges következtetésekre jussunk, de a jelenségre mégis oda kell figyelni.
Arra tudniillik, hogy milyen irányba megy, mehet a kormányzati kommunikáció. Hogy lehet-e olyan szándék, amely azt akarja elhitetni, hogy Magyarország immár a lehető legjobb helyek egyike, amely képes megállni a saját lábán, nem szorul a külföld segítségére. A kérdésre egyértelmű igennel kell válaszolnunk, hiszen ezeket a gondolatokat már maga a miniszterelnök is megfogalmazta. Sőt, azt is állította, nem is egyszer, hogy az Uniós legalább annyit köszönhet nekünk, mint mi nekik, nem tartozunk nekik semmivel, még köszönettel sem, hiszen megnyitottuk előttük a piacainkat, roggyantra keresheti magukat nálunk.
Schmidt Mária egyenesen úgy fogalmazott, hogy a nyugatiak, a régi uniós tagországok kifosztották az újakat, a keletieket. De, lám, hiába is fosztottak ki bennünket, a schmidti eszmefuttatás szerint mégis lemaradnak tőlünk. És, ha ehhez hozzáteszem azt a minap hallott orbáni mondatot, amely szerint a Kelet Nyugatra jött, máris összeállhat a kép. Ez utóbbi ugyan elsősorban, vélem én, a bevándorlásról szól, de tágabb értelemben arról is, hogy a bevándorlók által elfoglalt országok visszacsúsznak a keleti szintre – „középkori” állapotba -, míg Magyarország például kiemelkedik, és biztos megélhetést, nemzeti kultúrát, és keresztény hitet ad az embereknek.
A rendszer tehát úgy áll össze, hogy a kommunikációs fordulat abban rejlik: Magyarország nincs lemaradva semmilyen tekintetben, sőt immár megelőzi a Nyugatot. Vagyis, mintha szakítani akarnának annak beismerésével, hogy azért vannak még ledolgozandó hátrányaink, hogy utol kell érnünk Ausztriát, amit belátható időn belül meg is fogunk tenni, nem most már mindenki előtt járunk. A sikerpropaganda, úgy látom, már nagyobb léptékre vált; mi vagyunk az erősek, a többiek a gyengék.
És, ha eddig is elhittek mindent Orbán Vikotrnak, miért ne hinnék el ezt is. Még talán azt is elfogadják, hogy Németországban középkori állapotok vannak. Vagy ez már tényleg mindenki számára őrült beszéd?
