Te tudod, hogy mit tettél 1968. augusztus 21-én?

Föld S. Péter 2019. augusztus 21. 07:48 2019. aug. 21. 07:48

Azon kevesek közé tartozom, akik elmondhatják magukról, hogy tudják, hol voltak, és mit csináltak ötven évvel ezelőtt, 1968 augusztus 21-én. 1968. augusztus 21-én Kutas Gyuri barátommal Szigetcsépen, egy fővárosi vállalat horgásztanyájához tartozó csónakban, a Dunán ringatóztunk. Akkor még nem tudtuk, hogy szembe jön velünk a történelem, és nagy idők kis tanúi leszünk.

Úgy kerültünk oda, hogy Gyuri édesapja ennél a cégnél dolgozott, és megkértük, segítsen nekünk, mert szeretnénk egy kicsit elvonulni a világtól. Érthető volt a kérés: 17 évesek voltunk, mikor legyen az ember fáradt és gondterhelt, ha nem ennyi idős korában, nyáron.

Megkaptuk a kulcsokat. Budapesttől csak néhány kilométerre voltunk, de gyakorlatilag a világ végén. Emberekkel nem találkoztunk, bolt sehol, (erre persze számítottunk, vittünk elegendő élelmet és innivalót magunkkal), amerre a szem ellátott, csak a Duna volt mindenütt.

Augusztus 21-én is gyanútlanul ringatóztunk a holtág közepén, amikor a magunkkal hozott Szokol táskarádióban – ez volt az a szemre is formás szerkezet, amelyre a hozzá tartozó elemet befőttes gumival volt szokás rögzíteni – azt hallottuk, hogy a Varsói Szerződés csapatai baráti segítséget nyújtottak a csehszlovák elvtársaknak, hogy azok meg tudják védeni a szocialista vívmányokat az ellenforradalomtól.

Ott, a Duna közepén, azonnal éreztük, hogy ennek a fele sem tréfa. A pontos részleteket persze nem ismertük, de abban biztosak voltunk, hogy valami nagy disznóság történt, és hogy a baráti segítségnyújtás valami jónak az elrontását jelenti.

Egyből vége volt a világtól való elvonulásunknak, és azon kezdtünk tanakodni – két, a világ megváltásába belefáradt tizenéves fiú – hogy mihez kezdjünk ezután. Mert abban biztosak voltunk, hogy visszatérve Budapestre, már semmi nem lesz olyan, mint amilyen azt megelőzően volt. Persze, nem tudtunk semmi jót kitalálni, így aztán úgy döntöttünk, hogy az üdülés végeztével, azaz, két nap múlva, jobb meggyőződésünk ellenére hazamegyünk és tájékozódunk.

Így is történt. Két nappal később hazaérkeztünk Budapestre, és néztük, hogy mi változott. Próbáltuk leolvasni az emberek arcáról, hogy igaz-e, amit feltételeztünk, hogy minden más lett. Csalódnunk kellett. Budapesten az élet, mintha mi sem történt volna, ment tovább. Ez óriási csalódással töltött el bennünket. Nem tudtuk, kit hibáztassunk azért, amiért az emberek ugyanolyanok voltak, mint mielőtt elvonultunk a világot megváltani.

Kiábrándultunk a világból.

Szerencsére fiatal szervezetünk segített abban, hogy viszonylag gyorsan feldolgozzuk a csalódást. Más nem is tehettünk, mert néhány nap múlva kezdődött az iskola. Harmadikos gimnazisták lettünk.