Van-e sztrájkhelyzet?
A Munka Törvénykönyvének módosításával ettől az évtől kezdve éves 400 óra túlórakeretre, és akár hároméves elszámolási időszak bevezetésére is lehetősége van a munkáltatónak. A törvény elutasítottsága hatalmas, és ennek kapcsán több tüntetés is volt. A kérdés, hogy lesz-e, illetve lehet-e sztrájk, amely a kormányt korrekcióra késztetheti. Ezt a helyzetet elemezte a Policy Agenda.
A megmozdulások sikere azon múlik, hogy lesz-e olyan a nemzetgazdaság szempontjából stratégiai jelentőségű terület, amely élére áll egy ilyen eseménynek. Ebből, és csak ebből nőhet ki egy több ágazatot érintő, köznyelvi értelemben általános sztrájk. Egyébként az esemény kudarc lesz, amely biztosan visszahullik a teljes szakszervezeti mozgalomra, még a most passzív szervezetekre is – ez a végkövetkeztetése az elemzésnek, amely azzal indít, hogy mi kell egy sztrájk megvalósításához, milyen feltételek adottak, és mik hiányoznak hozzá.
A jogi feltételek biztosítottak a sztrájkhoz, bár a szakszervezetek nehezített pályán vannak a közszolgáltatásokat érintő területeken, de ez legfeljebb egy nagyobb sztrájk mindennapi életet érintő részét tompítja – áll az elemzésben, amely szerint a sztrájkhoz szükséges „elem”, azaz a konkrét törvény, (mt. módosítása) és az ezzel szembeni ellenállás szintén adott, nem lehet az állítani, hogy pártpolitikai tartalmú lenne tehát a követelés. S nagy az elutasítottsága is: a Policy Agenda decemberi kutatása szerint – ahogy egyébként a Hírklikk is beszámolt róla – a dolgozói társadalomnak 83%-a (munkaképes korú lakosságot soroltuk ide) nem ért egyet a törvénnyel.
A sztrájkhoz még egy elem szükséges, ezek pedig a konkrét munkahelyek, amelyek nem csak arról döntenek, hogy nem értenek egyet a törvénnyel, hanem arról is, hogy ezt megmutatandóan nem veszik fel a munkát – emeli ki az elemzés.
Most bonyolultabb a kormány számára a helyzet, mint volt 2016-ban, amikor a bértárgyalások megakadása miatt már közel állt az ország egy több ágazatot is érintő sztrájkhoz. A túlórát érintő szabályozás egységes platformot teremtett, hiszen ezt ugyanúgy lehet alkalmazni a MÁV-nál, mint ahogy a magántulajdonban lévő cégeknél. Ebben a tekintetben nehéz megoldani azt, hogy politikai és stratégiai szempontból kényes ágazatokkal külön megállapodást kössön a kormány. A törvény ugyanis mindenkire vonatkozik.
Ebben a helyzetben valójában az a kérdés; melyik nagyobb ágazati, vagy munkahelyi szakszervezet lesz az, amely felvállalja, hogy egyértelmű sztrájk-hajlandóságát kifejezi – veti fel az elemzés, hozzátéve: onnantól kezdve tudnak a többiek ehhez csatlakozni, és alakulhat ki több ágazatot érintő – kommunikációs értelemben általánosnak nevezhető – sztrájk.
Mit csinálnak a szakszervezetek? – teszi fel a kérdést a kutatóintézet, emlékezteve a szakszervezeteket a kivásár miatt érő vádakra. Ma Magyarországon 1,1 millió ember dolgozik 100 fő feletti vállalkozásoknál (a közszféra esete bonyolultabb, ezért nem számítjuk őket ebbe a körbe), ahol valójában van lehetőség erős szakszervezetet létrehozni. Ebből a szempontból a szakszervezetek lépései érhetővé válnak, és egyértelműek is lehetnek. Egyrészt a fellépésüknek meg kell őrizniük a rabszolga-törvénnyel szembeni karakterét – feltehetőleg ezért sem keveredtek a szakszervezeti követelések az ellenzéki pártok öt pontos követeléseivel. A dolgozói társadalom ugyanis éppen úgy tagozódik politikai preferencia szempontjából, mint a teljes társadalom, azaz óriási hiba lenne, ha a szakszervezetek a mostani megmozdulásokat kiszélesítenék kormányellenes (és nem kormánypolitikája ellenes) követeléssekkel.
A szakszervezetek másik lépése a párbeszéd, és a kormánnyal való megegyezés fórumának biztosítása. Ezt szolgálja a sztrájktörvényben is szerepelő „tárgyalófél kijelölési” kényszer, amelyre a három szakszervezeti konföderáció kezdeményezése alapján öt napja van a kormánynak.
A harmadik lépés a sztrájkhangulat fokozása, illetve ahol van, ott az elégedetlenség fenntartása. Érthető módon egy időben elnyúló egyezetési folyamat megnehezíti a hatásos, és több ágazatot érintő sztrájkot. Ezért bár feleslegesnek látszanak, de szükség van minden olyan lépésre, – főleg munkahelyi szakszervezetek aktivitására építve, – amelyek demonstrációk csupán, de megőrzik a közös fellépés lehetőségét. Ebbe a sorba beleilleszkedhet a január 19-ei útlezárásokkal, kisebb tüntetésekkel tervezett eseménysorozat.
Ugyanakkor egyértelmű, hogy a folyamat vége, egy nem túl távoli időpontban bejelentett sztrájk dátum. A megmozdulások sikere pedig azon múlik, hogy lesz-e olyan a nemzetgazdaság szempontjából stratégiai jelentőségű terület, amely élére áll egy ilyen eseménynek. Ebből, és csak ebből nőhet ki egy több ágazatot érintő, köznyelvi értelemben általános sztrájk. Egyébként az esemény kudarc lesz, amely biztosan visszahullik a teljes szakszervezeti mozgalomra, még a most passzív szervezetekre is.
