Vidnyánszky újabb csapásra készül

- Elolvasva a Revizoron megjelent írásodat, nem tudom eldönteni, hogy Vidnyánszky Attiláról, a magyar kultúráról, vagy a mai Magyarországról szól?

- Konkrétan természetesen egy emberről szól. Arról tudniillik, hogy egy ember a magyar színházművészetben, lépésről lépésre, ahogy az ambíciója, étvágya egyre nőtt, miként okozott súlyos tragédiákat. De a kérdésed azért helyénvaló, mert ilyen emberből sok van. Rengeteg ilyen történetet kellene megírnunk. Azt, amikor valahol előkerül egy ember, akinek a legnagyobb értéke a kormányzat számára nem a tehetsége, a szaktudása, hanem a politikai lojalitása, ebben bízik, az illető pedig attól kezdve szolgál, megszolgálja a bizalmat. Pusztít, rombol.

- Vagyis minden területnek megvan a maga Vidnyánszky Attilája.

- Nem ismerek minden területet, de valószínűleg sok területen így van.

- Nem tudom másként megfogalmazni, mintha mészároslőrinci világ alakult volna ki 2019 Magyarországán…

- Az önmagában is érdekes, hogy egy elég renyhe szellemi képességű ember lett Orbán jóvoltából Magyarország leggazdagabb embere, de azért azt senki sem hiszi, hogy ez a pénz az övé.

- Van benned személyes indulat Vidnyánszky Attilával szemben?

- Nincs.

- Csak azért, mert Kaposvárról úgy kellett eljönnöd… Mint ahogy ezt a Revizoron közzétett írásodban is elmondtad, szerintem nagyon korrekten…

- Persze, hogy elmondtam. Vidnyánszky kirúgott a Kaposvári Egyetemről, ahol tanszékvezető voltam, ráadásul egyik percről a másikra. Én utána nem jutottam álláshoz, tehát ő nekem nagy bajt csinált, hiszen a nyugdíjamból veszítettem nagyon sokat – ennek most biztos nagyon örül, sose legyen nagyobb öröme. Egyébként törvénytelenül rúgott ki, mint ezt a bíróság is megállapította. De ebbe a mostani rendszerbe ezt, mármint a törvénysértést, a jogtiprást bekalkulálják, nekik szabad; semmi baj, kifizetik, amit kell, mégpedig az adófizetők pénzéből, és a törvénysértő, a jogtipró vállát megveregetik, jól van, jól csináltad. És nem csak engem, hanem a mesterségtanárokat is elküldte, Mohácsi Jánost, aztán Réthly Attilát, majd a többieket szépen sorban. Akkoriban azért fájt nagyon ez az egész – remélem, ennek is örül -, mert a közepén tartottunk valaminek, a képzés fölépítésének, és ő ezt az egészet két perc alatt beszántotta. De a mából visszanézve tulajdonképpen jót tett velem.

- Azért, mert ahhoz nem lehet asszisztálni, amit ő csinál?

- Egyrészt nem lehetett volna benne maradni abban, ahogy ő ezt két másodperc alatt, nyeglén és felületesen elgondolta, másrészt magamtól nagyon nehezen hagytam volna ott a hallgatókat. Az én életem akkoriban erről, a tanításról és az építkezésről szólt, és hangozzék bár szerénytelenül, azt gondolom, mindkettőt jól csináltam. De minthogy kirúgott, teljes erővel rá tudtam fordulni a Revizorra, mert ez a kritikai portál ugyancsak fontos, és egyre fontosabb manapság, a szellemi elsivatagosodásban. És ha belegondolok, Vidnyánszky a kirúgásokkal jót tett a mesterségtanárokkal is, hiszen azóta szabadon rendeznek szerte az országban, vagy elszerződtek a mélyrepülő kaposvári színháztól, és főszerepeket játszanak másutt: Mohácsi János, Rusznyák Gábor, Réthly Attila, Kocsis Pál, Csapó Virág pályája igencsak meglódult, és ez rajtuk kívül a magyar színháznak is igen jót tesz.

- Azt írod a Vidnyánszky öt csapása című dolgozatban – előkészületben a hatodik -, hogy nagyjából 2008-ban indulhatott el a Vidnyánszky-féle helyezkedés, harc, amikor is megcsinálta a Magyar Teátrumi Társaságot, és ezzel a szakmát politikailag osztotta ketté. Ez már Orbán Viktor felhatalmazásával történt?

- Nem. Ő - mint nagyon sok kívülről jött ember - nehezményezte, hogy az úgynevezett belvárosi, véleményformáló értelmiség nem fogadja őt be. Ez amúgy nem volt igaz, hiszen a beregszászi színháznak igazi közadakozás folyt, többek közt Koltai Tamás szervezésében, és hát sokan ismertük ezt az igazán tehetséges, színházilag innovatív rendezőt. De ő megsértődött, tán azért, mert a segítség akkora bűn, hogy nem lehet megbocsátani, és csinált magának egy szervezetet, politikai alapon. Bedobott egy követ az állóvízbe, és politikailag két részre osztotta a szakmát: a jobbosok jók, a balosok rosszak. Aztán sok minden ebből következett.

- Előre látta, hogy hamarosan kurzusváltás lesz, és helyzetbe tud kerülni? Már csak azért is, mert a másik oldalon egy gyáva társaság sorakozott fel?

- Igen, tehetetlen bagázs, ez volt a Magyar Színházi Társaság. Nem tudom, hogy ki miért tehetetlen, azért-e, mert gyáva, vagy mert lusta… 2008-ban már nem volt nehéz látni a politikai változás bekövetkeztét, hiszen 2006-ban már letarolta a Fidesz a vidéki színházakat. Nem volt nehéz látni, hogy kivel kell barátkozni ahhoz, hogy meglegyen a hatalom. És aztán meg is lett. Szomorú, hogy így van. Egyébként még ma is sokan mondják, hogy milyen fantasztikus rendező, milyen elsőrangú színházcsináló Vidnyánszky, aminek én, a Kaposváron együtt eltöltött egy évünk alatt láttam is a nyomait. Tudtunk néha csak szakmai dolgokról beszélni, és baromi sok mindenben egyet is értettünk. Elfogadom, hogy neki nagyon nehéz lehetett az indulása, de ezt dolgozza fel egy pszichológussal. Nekem nem dolgom ezt megfejteni. De nagyon sok minden ebből fakad, amihez a szakmám révén már közöm van. Például az, hogy neki minden jár, pénz, paripa, fegyver, mégpedig azért, mert: csak. Ő a szovjet kommunista rendszerben, ebben a rettenetesen hierarchizált, személyi központú, kijárásra épülő szisztémában szocializálódott, és most is ennek megfelelően működik, ezt vallja. „Mi jövünk, kijárással elintézek mindent, törvényt módosíttatok, én vagyok hatalmon, én tudom a tutit. És nem vitatkozom, csak parancsolok.” Például: ő mondja meg, hogy milyen előadásokra engedi be a gyerekeket ingyen, ráadásul ezt valami óriási misszióvá stilizálja föl – holott miről van szó? Nem fogynak a jegyek, ezért bevattázzák a nézőteret.

- Feltehetően ezért is született meg az a közlemény, amely a minap került nyilvánosságra, és arról szól, hogy – szemben egy korábbi publikációval, meg a tieddel is – a budapesti Nemzeti közel százszázalékos nézőterekkel működik, miközben hatalmas missziót teljesít… A te írásodból, meg a hvg-n olvashatóból viszont az derül ki, hogy egyértelműen tragikus a Nemzeti látogatottsága… Most akkor kozmetikázott adatokkal találkozunk?

- Ő tényleg azt hiszi, gondolom, hogy missziót teljesít, ez az a bizonyos komcsi reflex, amiről beszéltem, én viszont azt állítom, hogy nincs szükség ilyen misszióra. Rombolja a színházművészet értékét – és most nem az előadások értékére gondolok -, valamint rombolja a versenyhelyzetet is. A Katona József Színház például nem teheti meg, hogy ingyen osztogassa a jegyeket, mert ha 75 százalék alá menne a látogatottsága – és a látogatottság fizető nézőt jelent -, akkor az igazgató nem töltené ki a mandátumát; ez benne van a fővárossal kötött szerződésükben. A színházhoz jutás esélyegyenlőségét az állam dolga biztosítani, nem Vidnyánszkyé. A Vidnyánszky-féle kozmetika részint az, hogy az ingyen beengedett nézőket is beleszámolja a látogatottságba, részint pedig az, hogy a fizető nézők egy része – az iskolák által kivezényelt gyerekek – ötszázforintos jegyekkel mennek.

- Vidnyánszky, vagy a Nemzeti közleménye azt állítja, hogy 2002 óta nem volt ilyen sikeres a színház, mint most. Ki az, aki ezt elhiszi?

- Gondolom, ő. És talán azok a politikusok, akik sem az Alföldi-féle Nemzetibe nem jártak, sem a mostaniba. Vagy senki nem hiszi el. Miért, és a többi hazugságot elhiszi akár az, aki hazudja?

- Abból, amit eddig elmondtál, számomra az következik, hogy Vidnyánszky egyéni ambíciói találkoztak Orbán a kultúrában is jobboldali fordulatot elképzelt akaratával. Te ezt az egész kultúrharcot hogyan értelmezed?

- Szánalmas kínlódásként, ami nekünk nagyon sokba kerül. Kezdetben az volt a törekvés, hogy a létező mainstream mellé tegyük oda a „mi” – vagyis a NER-es - értékrendünket, és létezzen mind a kettő. Aztán kiderült, hogy az úgynevezett NER-értékrend nem kapós, nemigen van rá igény; nem fogja leváltani Wass Albert Esterházy Pétert. Akkor jött a következő lépés: ha nem tudjuk odatenni a „mi” kánonunkat, akkor pusztítsuk el a másik oldalt. Azt szoktam erre mondani, hogy így lesz egy földszintes ház a legmagasabb; ha körülötte mindent letarolunk. Most ez folyik. A Vidnyánszky-féle színházeszmény kinyilatkoztat és előír: megmondja neked, hogy miként gondolkozz, hogyan élj, milyen vallást kövess, milyen családban létezz, mik legyenek a preferenciáid. Én nem hiszek az ilyen előíró színházban. A jó színház mindig kérdez és rámutat, te pedig, kimenve az előadásról, elgondolkozol a látottakon, hogy meg tudd adni a saját válaszodat. Vidnyánszky népnevelő intézetet működtetne, ha működne.

- És nincs fölötte semmilyen fék… Ezért is mondom azt, hogy az írásod sokkal többről szól, mint a Vidnyánszky teremtette színházi világról.

- A fékek és ellensúlyok Magyarországon nem csak a törvénykezésben vannak lebontva, hanem minden területen. Nincs elszámoltatás, nincs beszámoltatás. Egy Fekete Péter tudná felelősségre vonni Vidnyánszkyt? Nevetséges. Vagy egy Kásler Miklós? Ugyan. Nem múlik rajtuk semmi, mert nekik csak Orbánnak kell megfelelniük, a létező és a képzelt elvárásoknak. De ennek, mármint az elszámoltatásnak, a felelősségre vonásnak nem is embereken kellene múlnia – ehhez világos, törvényes rendszer kell, ami most nincs, csak csupa virtuális teljhatalom van.

- A csapások között felsorolod a POSZT-ot, a taot, ezek mindegyikét tulajdonképpen letarolta Vidnyánszky, vagyis minden egyes lépése arra mutat, hogyan lehetne ezt a földszintes házat, amiről te szóltál, toronyházként bemutatni. Mit lehet ez ellen tenni?

- Most semmit. Már csak azért sem, mert a színházi szakma nagyon nem szolidáris, nem egy összefogós szakma.

- Melyik szakma az?

- Egyik sem.

- Az újságírás az?

- Nem. Kiölték belőle. Nem Orbánék ölték ki, hanem már sokkal előbb. Hadd térjek ki még a taóra. Erről régebben beszélgettünk Vidnyánszkyval, amikor még egyáltalán beszélgettünk. És nagyon ugyanazt gondoltuk. Csak közben egy sor területen hatalmi helyzetbe került, és noha pontosan tudja, hogy a taót rendbe lehetett volna hozni úgy, ha kidobják az öt nagy csalót, akikről mindenki tudja, hogy kik azok, de talán meglátta a tao eltörlésében a két személyes haszon lehetőségét: hogy még több pénzhez juthat, és hogy központilag, politikai alapon lehet beleszólni abba, hogy ki kap pénzt és ki van halálra ítélve. Így váltak kiszolgáltatottá a függetlenek és a magánszínházak. Az már csak a szokásos hozzánemértés, dilettantizmus, hogy úgy szüntették meg a taót, hogy fogalmuk sem volt, mi lesz helyette. És megy az osztogatás. Ha Vidnyánszkyban maradt egy szikrányi abból, aki valaha volt, akkor az összes haja égnek áll attól, hogy egy Andrási Attila nevű pasas, egy udvari kamaraszínháznak az igazgatója 1.2 milliárdot kapott három évre, vagy hogy egy magáncirkusz ugyanennyit. Ezt, meggyőződésem, Vidnyánszky sem akarja, csak bekalkulálta, mint veszteség. A lényeg, hogy ő megkapja a neki járó tao hatszorosát.

- Ha már pénz… Arról is lehetett olvasni, hogy a Nemzeti legutóbb 150 milliós veszteséget könyvelhetett el, de a színház közleménye ezt a körülményt meg sem említette…

- Nézd, én beszéltem erről szakemberrel, aki azt mondta, hogy ez nem tétel, nem érdekes, egy 13 milliárdos cégnél ez nem összeg. Viszont kiszámoltam, hogy az állami támogatásból hány forint jut egy nézőre a Nemzetiben és mennyi másutt. A Nemzetiben 40 ezer forint jut egy fizető nézőre, míg ugyanez egy vidéki nemzeti színház esetében 6-7 ezer forint. Ma hat nemzeti színház van az országban; Vidnyánszkynak ez már sok az egyenlősdiből, vagyis az ő színháza a többi fölé fog kerülni, plusz pénzzel. Ez lesz a hatodik csapás. A vidéki nemzeti színházak pedig alulfinanszírozottak.

- Azt mondtad a beszélgetésünk elején, hogy beláthatatlanul hosszú időre szóló károkat okoztak a magyar színházi világnak…

- Igen. Egy színházat felépíteni úgy, hogy el tudjon kezdeni rendesen működni, az három-négy év, üzemszerűvé is tenni az hét-nyolc esztendő. Lerombolni egy hónap. Amúgy pedig, ellépve egy kicsit a politikától, már régen generációváltásra lenne szükség a színházi szakmában. Már másoknak kellene ott ülni, olyanoknak, akik érzik, hogy mi van ma, és nem ugyanabban a három bohózatban gondolkodnak, aminek már az összes szerepét eljátszották.

- Mit tehetünk mi ebben a helyzetben? Gondolom, elsősorban írni. Úgy tudom, az írásodat nagyon sokan olvasták már, ez elegendő hatás-e?

- Azt mondom, hogy ez most elegendő hatás: le van írva, fönt van a világhálón. És ha majd megjelenik a Nemzeti Színház legdicsőségesebb korszakának aranyfedeles emlékkönyve valamelyik háziszolga tollából, hát annak, aki tudni akarja, hogyan is volt ez, ott lesz ez a cikk, meg a többi is. Péter, mi mást tudunk csinálni?

- Elkeseredni.

- Az nem az én műfajom, derűs természetem van. A mi munkánk, hogy leírjuk mindenki számára, hogy mi van, mi volt ebben az országban. Különben elfelejtődik. És átrajzolódik a múlt, például úgy, hogy itt Orbán Viktor csinálta a rendszerváltást. Ezért kell megírni a valóságot.