Viktor! Viktor!

Közvélemény-kutatók, kampányfőnökök és önkéntes találgatók a választások előtt és után nem lankadó lelkesedéssel vizsgálgatják a választók döntésének indokait, s jó okuk van erre, hiszen alig ért véget az egyik szavazási procedúra, csaknem azonnal kezdődik az újabb menet. Most éppen az EP kéviselők megválasztása van napirenden, s szinte azonnal követi ezt az önkormányzati választás. A választók, vagyis (ilyentájt) inkább a Választók hajlandóságának megnyeréséhez nyilván tudni kell, miért döntenek így vagy úgy, vagy éppen miért maradnak távol. S a választások végeredménye elemezhető területi megközelítésben, a választók iskolai végzettsége, vallási-hitbéli meggyőződése és aktivitása, kora, nemi vagy etnikai hovatartozása szerint, és a szempontokat még sorolhatnánk, hiszen talán az sem egészen közömbös, hogy a választói bizalom és felhatalmazás megszerzéséért az egyes politikai csoportosulások milyen programmal szálltak harcba.(Van, amelyiknek elég közölni: „Folytatjuk!“)

A dologban az a feneség, hogy a választás (hál’istennek!) titkos, ilyenformán a szavazók és a szavazatok  statisztikai felmérésére utólag nincs mód. Persze – csak ismétlem - minden valamirevaló intézmény, párt- és választási közreműködő tudni akarja a választói akarat indítékait, ezért természetesen kifaggatja a szavazókat, hogy a fülke magányában miért éppen oda tették az x-et, ahova tették. Ámde a választók emlékezete kurta. Egy hónappal a voksolás után már azok is igen sokan emlékeznek úgy, hogy a győztesnek ikszeltek, akik valójában valamely ellenpártot részesítették előnyben. Lehetséges egyáltalán megtudni, hogy a Választó a szavazáskor mit miért tesz?

Tudja az ördög! De beállok a találgatók sorába, ingyen van.

Engem az a kérdés foglalkoztat, hogy a szabad döntésre jogosult választópolgárok közül több millióan miért választották az utóbbi választásokon mindig a Fideszt, jóllehet ez a politikai (?) alakulat létezésének-működésének esztendei alatt módfelett ellentmondásos teljesítményt nyújtott.  Emlékszünk a kezdetekre, amikor a „fiúk” még ifjak voltak, s bohók, mi több, talán szeplőtelenek is, és Antall József kormányának kíméletlen, de többnyire megalapozott és az ország érdekét szolgáló kritikájával tettek szert meglepően nagy népszerűségre. Ám holmi székház-bulik és belső egyenetlenségek világossá tették a választók előtt, hogy a Fidesz talán nem is olyan kérlelhetetlenül igazmondó, még kevésbé ártatlan gyülekezet, mint amilyennek láttatni igyekezett magát, s a szétszabdalt csapat éppen hogy megmaradt a parlamenti színpadon. Utóbb pedig bekövetkezett a politikatörténetben – ha nem is példa nélkül való, de azért szokatlan – pályamódosítás: a türelmetlen haladáspárti, egyházellenes, konzervatív-ellenes liberális csapatból jobboldali-konzervatív, nacionalista szólamokkal operáló társulat lett, az egyházak gyámola. Ebben a politikai színezetben Orbán Viktor a párt múltját feledő választók és a kisgazdapárt apostola segítségével kormányt is alakíthatott. És kormányzott úgy, amint neki tetszett. Ekkoriban született a pesti vicc, amely bizonnyal hűen jellemzi Orbán Viktor országlásának lényegét. A vicc így szól:

Orbán Viktor kisfiával sétál az Orbánhegyi úton, s a gyerek megkérdezi:

- Ugye apu, ezt az utat rólunk nevezték el?!

- Nem kisfiam – így OV – rólunk az Istenhegyi utat nevezték el.

A legutóbbi évek teljesítményének megítéléséhez pedig elég csak belepillantani a Tavares-jelentésbe, vagy a még alaposabb Sargetini-jelentésbe, és világossá válik: a csőd felé tartunk, hogy rosszabb lehetőségeket most ne említsünk. De a Fidesz és OV támogatása hihetőleg  megmaradt.

Nyilvánvaló: a Fidesz-szavazó nem úgy mérlegel, mint más földi halandó, bár túlnyomó többségük alkalmasint nem kevésbé őszintén hiszi, hogy jól teszi, amit tesz – csak úgy, mint ellenlábasai. Egy részük bizonyára soha nem szavazna és nem szavazott baloldali vagy szabadelvű pártra, s ennek vannak történelmi-családi okai. Ők azok, akik valaha a Fideszt is kizárták a választható lehetőségek közül, mert eredendően konzervatív vagy/és jobboldali beállítottságúak. De megváltoztak, mert a Fidesz és OV most a gonosz migránsok ostora, a Haza védelmezője és a nemzet megmentője.

Ugyanakkor bizonyára van több százezer választó, aki úgy látja: a „fiúk” valójában nem sokat vesztettek kezdeti hamvasságukból, ezért nem is nagyon mérlegelik a Fidesz politikai működésének lényegét. Nekik a Fidesz már három évtizede a szívük választottja, csak odatették az ikszet, ahová évek óta mindig.Vannak, akik az isteni ige hirdetőire hallgatnak, s minthogy OV az egyházak valaha volt ostorából hívővé és az egyházak védelmezőjévé vált, (már amelyíké), követték lelkiatyjuk útmutatását és a Fideszre szavaztak. 

Van még az elvtelen klientúra, amelynek tagjai a Fidesz-kormányzás közvetlen haszonélvezői, s akik egyelőre azok maradnak. Személyük, ügyeik közismertek. (És a zsák krumpliért, állampolgárságért vásárolt voksok már csak ráadás-voksok.)

De még így is kisebbségben vannak - azokkal együtt is, akik nagygyűléseken, választási   dzsemborikon minden személyes érdek nélkül kórusban ordítják, hogy Viktor-Viktor!  Akiknek Viktor szava mindennél fontosabb, akiknél Viktor személye mindenki mást megelőz, akik számára Viktor homlokára maga, a sors írta fel mágikus jelekkel (talán turáni rovásírással) hogy Ego sum vita, via et veritas!

Gyanítom, hogy Orbán Viktor fenntartás nélküli hívei nem sokat tudnak a 20. századi rémületes diktátorok életútjáról, közelebbről például Rákosi Mátyásról. Távol álljon tőlem, hogy a Fidesz vezetőjét és tevékenységét hozzá(juk) hasonlítsam, de nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a diktatúrák születésének egyik első lépcsője mindig a Vezér, a Próféta vélekedésének kritikátlan elfogadása volt. A történelem arra tanítja, sőt arra inti a maga parányi hatalmát alkalmanként gyakorló szavazópolgárt: választott vezetőjének tevékenységét soha alapos bírálat nélkül el ne fogadja, hibáit, netán vétkeit szó nélkül ne hagyja, s ha úgy látja jónak, váltsa őt le! A tudatos választópolgár ugyanis nem beosztottja választott vezetőjének, hanem éppenséggel a főnöke. És ha az önkontrollját is vesztett sokaság a narcisztikusan szónokoló vezérnek kórusban üvölti, hogy Viktor! Viktor! – akkor az a szerencsétlen, maga is elhiszi, hogy égi jelet visel, és ha módja van rá, minden ellenfeléből, másként gondolkodóból, másként vélekedőből kiszorítja a szuszt. Az igazságot, sőt AZ IGAZSÁGOT önmagából eredezteti, s ha a tények ennek ellentmondanak, „annál rosszabb a tényeknek”. Mert a Hatalom – mákony! A hatalom édességét már megízlelt alkalmatlanok idővel csak legrosszabb tulajdonságaikat mutatják, és nincs kivétel, Orbán Viktor sem kivétel. Hol van már a Fidesz hangadó alapítóinak többsége? A süllyesztőben. Ma OV szab a Fidesznek törvényt, programot, elnökséget, alapszabály szerint a pártban OV Isten előtt az első.

Vagyunk néhányan, akik nem akarjuk, hogy Magyarország Orbán Viktor magánbirtoka legyen! És minderről talán a Fidesz híveinek is érdemes elgondolkodni!

Ki tudja? Talán meg is teszik.

Szerző: Lovász Péter