Megjelentek a bomlás virágai

Azzal sem különösebben foglalkoznék, hogy a Fidesz és annak elnöke, visszatérve a Millenárisra, milyen biztonsági intézkedések mellett tartotta meg ezt a kampánynyitányt; már a környező utcákat is ellepték a biztonsági őrök; csoda, hogy az ott lakók hazamehettek, persze szigorúan személyi igazolvány felmutatása mellett. Azért nem szentelnék ennek sem nagyobb figyelmet, mert itt is egy folyamatot látunk; miközben Orbán Brüsszelben bátran kimegy a tüntető gazdák közé, itthon csak válogatott és megrostált közönségével találkozik, pontosan úgy, ahogy ezt a diktátorok szokták. A félelem fokozatosan költözik be az autoriter-szívekbe, egyre gyanúsabbá válik mindenki, egyre több személyt kell lecserélni, eltávolítani a Vezér közeléből. 

Ezek tehát tipikus tünetek, a történelemből jól ismert cselekvések és jellemvonások, voltaképpen a jövő is lekottázható. Illetve lekottázható lenne, ha a magyar embereknek fontos lenne a saját szabadságuk, fontos lenne az őszinte szó, és a demokráciához illő nyilvánosság. A magyar embereknek azonban mindez nem olyan fontos; annyira semmiképp, hogy tegyenek is érte. Hogy kiköveteljék a miniszterelnöküktől a változást. Mondhatnám: a visszaváltozást. Azzá, akinek hajdanán megismertük. Bár ki tudja, hogy az ki volt, az volt-e, úgy a nyolcvanas években, akinek megismertük. Hiszen ő maga sem tudja, ki is volt ő valójában, illetve ma már egy teljesen más Orbán Viktor él a saját fejében, mint akit mi láttunk a politika színpadán. Mi egy gyorsbeszédű, borostás, ifjú embert láttunk, aki szembement az akkori monolit hatalommal, szembement a határozottan a lebomlás jeleit mutató, elgyengült adminisztrációval, és ügyesen, sikeresen használta ki a jogi keretek lazulását. Ő pedig immár egy olyan múltat mutat fel, amelyben ő maga már a nyolcvanas évek második felében fel mert szólalni a kommunista vezetőkkel szemben, és ami elvezette az országot a rendszerváltásig. Szemben a mai nyugat-európai vezetőkkel, akik elnyomják mindazok hangját, akik kritikát mernek megfogalmazni. Ma Magyarország a szabadság hazája – így a magyar miniszterelnök, éppen ezért Európát meg kell menteni a mostani vezetőitől.

Nagyjából ez a fő mondanivalója Orbánnak a kampány kezdetén. Pontosabban: most is ez a mondanivalója, mert hát ezúttal sem futotta neki többre, a kordonok mögötti nyitányon, mint amit az elmúlt években hallhattunk tőle. 

Mondanám szívesen: már-már szánalmas ez az ötlettelenség, de addig kínosan recsegnek ezek a szavak, amíg milliók állnak mögötte, milliók szavaznak rá. Persze ez a „milliók” most éppen fogyatkozóban van, de nem azért, mert beleuntak a szövegeibe, a hívek új zenét és új zenészt akarnának. Hanem mert sokak számára világossá vált: sok itt a hazugság, és ez nem is lesz másként. Ez a rendszer –  jutottak el idáig – nem tud megújulni, a legfőbb tulajdonsága az őszintétlenség. Mindig is ez volt az elmúlt tizennégy évben, csak hát kit érdekelt ez abban a táborban. Most azonban van egy – amúgy relatíve szűkebb – kör, amely magyarázatot követel a kegyelmi botrányra, amely már nem elégszik meg a panelmondatokkal, de azért az utcára nem megy, mert az ilyesfajta aktivitás távol áll tőle. De azért látja, talán, hogy maga Orbán nem képes már megújulni, megváltozni végképp nem. Ezt a kampányt – az önkormányzatit és az európai parlamentit – az agyonhasznált szlogenjeivel indította, csak ezúttal angolul: no war, no migration, no gender.

Ennyire futja a mi miniszterelnökünk és arra, hogy harcoljunk Brüsszel ellen. És ezt hallja nyolcmillió magyar választó, és ha a hatalom megteheti, nem hallja, mit mondanak Orbán ellenfelei. Mert hát a média oly mértékben az ő szorításában működik, hogy alig kínál esélyt az ellenzéknek. Az állami, közpénzből fenntartott televíziók, rádiók, hírügynökség csak a kormány-propaganda közvetítői; csoda, hogy eljutott a végekre, az ott élőkhöz a kegyelmi botrány, és hogy kirúgtak egy köztársasági elnököt – már megint – (hoztak helyette egy másikat, aki a hazugságokban legalább olyan erős, mint az őt jelölők) és hallhattak arról is, hogy felbukkant egy új ellenfél. De róla is csak azért, mert ő technikájukkal dolgozik, ugyanúgy használja a karakter-gyilkosság eszközeit, mint ők, no meg azért, mert a hatalmi koncepció vele kapcsolatban nem az agyonhallgatás, hanem a percenként lejáratás. 

Ezt annak a formációnak a tagjai, akik hármas szövetségben vágtak most neki a választásoknak, már megszokták. Megszokták a gyurcsányozást, a dollárbaloldalazást, a hazaárulózást, megszokták, hogy jobboldali felületeken nekik nem szánnak képeket, szavakat, maximum a fentebb idézetteket. És azt is meg kellett szokniuk, hogy az úgynevezett ellenzéki média sem szentel nekik sok figyelmet; olyan akadálypályán kell végigmenniük, amely telis-tele van buktatókkal; nincsenek egyenlő pályák, nincsenek egyenlő esélyek. 

Így vágnak, így vágunk neki június 9-nek. Mégis: reménykedhetünk, hogy megjelentek a bomlás virágai...