Viktor bácsi meséi

Viktor bácsi történeteiből nem sokat tudhattunk meg, mert a titkos kampánykörút – erről nemrégiben írt a Hírklikk – ezen állomásáról még annyi információ sem szivárgott ki, mint a többi helyszínről. Nem kizárt, hogy a résztvevőknek titoktartási fogadalmat kellett tenniük, és amennyiben így volt, elmondhatjuk, hogy derék, titoktartó fiatalok alkotják a Fidesz következő derékhadát. Viktor bácsi elbeszéléseiből ugyanis semmi sem jutott ki a falakon kívülre, senki nem kotyogott az újságíróknak, így aztán továbbra is hétpecsétes homály fedi, hogy miről beszélt a nevezetes vendég.

Aki, amint azt nem kevés nosztalgiával említette, 40 év óta nem járt az Ibolya presszóban, pedig akkortájt gyakori vendégnek számított arrafelé. Érthető, ha nem volt ideje beugrani a legendás intézménybe Viktor bácsinak, mert mostanság leginkább Brüsszelbe visz az útja. Nem éppen barátságos utak ezek, harcolni jár oda a Viktor bácsi, nem tárgyalni, no meg persze némi felderítő munkát is végez, a végső célja ugyanis Viktor bácsinak, hogy csapatai élén elfoglalja a belga fővárost.

Elkalandoztunk az Ibolya presszótól, csakúgy, mint Viktor bácsi, aki a terembe lépve, kedélyesen üdvözölte a pultnál álló fiatalembert, akitől rögtön meg is kérdezte, hogy élt-e már akkor, amikor ő rendszeres vendége volt a helynek.

A pultos fiatalember töredelmesen bevallotta, hogy csak később született, ezért fordulhatott elő, hogy elkerülték egymást Viktor bácsival a nevezetes vendéglátóhelyen.

Jobb híján, találgatásokra vagyunk utalva, hogy Viktor bácsi milyen történetekkel traktálta a fiatal fideszeseket. Bizonyára elmesélte nekik, amit 1989 végén a Hazafias Népfront képes családi heti magazinja, a Képes 7 című újság riporterének is elmondott, nevezetesen, hogy egy kis faluban született, Alcsútdobozon. Kétszobás vályogházban nevelkedett a Viktor bácsi, ahol fürdőszoba egyáltalán nem volt, de – és ezt a riporternek címezte – városi embernek hiába is magyarázná. 

Azért nemcsak puritánság, idill is volt a faluban. „A szélső házban laktunk, mellettünk az erdő. A róka, a menyét állandóan elkapta a csirkéinket, az őz beugrott a kerítésen és leette a borsót.”

Így éltek Viktor bácsiék, szegénységben és szocializmusban. Rég volt, talán igaz sem volt. Később, amikor már az Ibolya presszóban töltötte idejét, autót is vezetett. Nem a sajátját, az anyósától kapott kölcsön egy kocsit, azzal járta az országot a Viktor bácsi, aki – elmondása szerint – addig még csak szolíd karambolokat okozott, néhányszor lecsúszott az útról és pár koccanás, ennyi az egész. És – jegyezte meg viccesen –, persze hogy mindig a másik a hibás.

Mondjuk, ez utóbbi azóta sem változott, az útról azonban már nem szokott lecsúszni a Viktor bácsi, legföljebb az útirány változik olykor. Volt idő, amikor fiatal politikusként, még nyugatra tartott, ki nem állhatta a papokat és amikor az országgyűlésben egy kereszténydemokrata képviselő szólalt fel, Viktor bácsi, aki akkor még nem bácsi volt, társaival együtt kórusban skandálta, hogy „Csuhások, térdre, imához!”

Bizonyára ezekről a daliás évekről is beszélt Viktor bácsi a fideszes fiataloknak, akik tátott szájjal hallgatták a mesébe illő történeteit. Hát még, ha azt is tudták volna a Viktor bácsiról, hogy valamikor még úgy gondolta – és ezt ki is mondta –, hogy az idősek felélik a fiatalok jövőjét. De a nagy mesélő életének ezt az epizódját, a rá jellemző szerénységből kifolyólag, feltehetőleg nem kötötte fiatal közönsége orrára.