Ferencvárosi 0-4: a vereség is fizet szépen, és a győztes sokkal fáradtabb
Kedden este a horvát Dinamo Zagreb négy góllal legyőzte a magyar futball legújabb csodacsapatát, az FTC-t. A mérkőzés után a ferencvárosi közönség lelkesen ünnepelte a csapatot, felállva tapsoltak, úgy örültek, mint egy bravúros győzelem után. Orosz Pál, az FTC Labdarúgó Zrt. vezérigazgatója is elégedett lehetett a látottakkal, legalábbis, egyáltalán nem tűnt elkeseredettnek, mert a köztévének utóbb ezt nyilatkozta: „Az infrastruktúránk és a szervezettségünk már a Dinamo előtt jár, de a pályán még ők a jobbak.”
Nincs tehát semmi baj, az út, amelyen járunk, jó, csak még nem értünk a végére. Látszik már az alagút a fény végén, megvan a megoldás is: nekünk nem futballban, hanem infrastruktúrában és szervezettségben kellene másokkal versenyezni, és akkor nem az ellenfeleink győznének ellenünk, hanem mi vernénk meg a világot. Még több stadiont kell építeni, még több közpénzt pazarolni Orbán Viktor kedvenc hobbijára, és ha lehet, még a mostaninál is több idegenlégióst (migránst?) foglalkoztatni.
Az ominózus, négy góllal elveszített mérkőzésen ugyanis a ferencvárosi kezdőben mindössze három magyar játékos szerepelt, (ez a szám a cserével négyre bővült), míg a horvátoknál nyolc horvát fért be a kezdő tizenegybe, és a többiek is kivétel nélkül a volt jugoszláv állam országaiból kerültek a csapatba.
Ettől persze még infrastruktúrában mi vagyunk a jobbak, szervezettségben pedig úgyszólván utolérhetetlenek vagyunk.
És ha úgy vesszük, bár a Fradi csúnyán kikapott, ezen a keddi estén egy kicsit mi is győztünk. Sőt, nem kicsit, nagyon. Egy évvel ezelőtt, az oroszországi labdarúgó világbajnokság döntője előtt a köztévének nyilatkozó Orbán Viktortól az interjú végén megkérdezték, hogy kinek drukkol majd a focivébé vasárnapi döntőjén, amelyben Franciaország és Horvátország játszik. Orbán azt mondta: Magyarország mindig a Duna menti futballkultúra része volt, ezért a horvátok sikere persze a horvátoké, „de egy kicsit úgy érezzük, hogy abban mi is benne vagyunk, hiszen ez a régió dicsősége is”. Mint mondta, hogy nemcsak azért drukkol nekik, mert a horvátok a magyarok barátai és szomszédjai, hanem mert „azt a futballkultúrát képviselik, amihez mi is tartozunk, még ha ma nem is érjük el, sőt meg sem közelítjük azt a szintet, amire a horvátok képesek. De azért ez mégiscsak a mi kutyánk kölyke”.
Úgyhogy, hiába győztek a horvátok a Fradi ellen, a dicsőség a miénk. Egyszer majd talán a pályán is győzni tudunk. De ez nem ma lesz, még sok víznek kell lefolynia a Dunán, és sok stadionnak kell felépülnie. Addig meg marad az, ami most van. Ahogyan Zorán énekelte: „A vereség is fizet szépen, és a győztes sokkal fáradtabb…”
